Karácsonyi történet – „Vigadjatok, pásztorok…”

„A csákóink és a csörgős botjaink készen voltak a nagy karácsonyi menetelésre”„A csákóink és a csörgős botjaink készen voltak a nagy karácsonyi menetelésre”
„A csákóink és a csörgős botjaink készen voltak a nagy karácsonyi menetelésre”„A csákóink és a csörgős botjaink készen voltak a nagy karácsonyi menetelésre” - © Illusztráció: internet
Encsencs – „Énekelek nagy odaadással, amikor érzem, hogy a szoknyám alatt hátulról kaparászik valami a lábam között.”

Hideg volt és nagy hó. Tizenegy éves voltam, amikor 1965 karácsonyára készültünk a barátaimmal. Igen szerényen éltünk akkoriban, így eldöntöttük, hogy betlehemes játékkal fogunk egy kis pénzt keresni. Nekem nagy megtiszteltetés volt, hogy bekerülhettem a csapatba, mert a többiek szinte mindannyian idősebbek voltak. Esküt kellett tennünk, hogy a maskarás öreg személyét (aki az arcát is elrejtette) nem áruljuk el senkinek. Megkapta mindenki az énekek, versek szövegét, amit meg kellett tanulni.

Emlékszem a csodás téli estékre, amikor összejöttünk és gyakoroltunk, akár egy színi előadást a művészek. Elkészítettük és feldíszítettük a kéttornyú betlehemet, benne a kisdeddel. A csákóink és a csörgős botjaink készen voltak a nagy karácsonyi menetelésre. Nagyon izgultam, alig vártam már, hogy eljöjjön végre a karácsony este.

Édesanyám és a nővérem segítettek beöltözni, mert fehér gyolcsból készült női szoknyát is fel kellett vennünk. Elérkezett a várva várt pillanat, elindultunk a faluban házról házra járva énekelni, verselni. Én voltam a második pásztor.

Szegény világ volt, de szinte mindenhová beengedtek bennünket, mert szégyen volt annak a gazdának, aki elküldte a csillagosokat, a betlehemeseket. Az izgalmunk csak addig tartott, amíg az első pásztor be nem ment a lakásba, és el nem kezdte mondani: „Jó estét, jó estét a házigazdának, úgy kicsinek, mint nagynak, az egész családnak! Felkérem a híveket, ha rám hallgatnának, hogy betlehemes társaim odakinn állnak, igen nagyon fáznak. Be szabad-e jönni?”

A házigazda azt mondta, hogy igen. Az első pásztor ajtót nyitott előttünk. „Gyertek be, gyertek be, ti erdei lakosok, kik három évig az erdőben laktatok! Hadd halljam, mit tudtok!” Ekkor mindannyian elkezdtük énekelni, hogy „Repüljetek, angyalok, vigadjatok, pásztorok…”, közben ütemre vertük a csörgős botjainkat a padlóhoz.

Gyűltek a fillérek, a forintok a perselybe, és mi felszabadultan jártuk az utcákat. Emlékszem, hogy Szilágyi Gyuri bácsi házához értünk. Nagyon szeretett engem az öreg, mert az encsencsi határban egymás mellett volt a szántóföldünk, és amikor ott dolgoztunk, nagyon összebarátkoztunk.

Amikor bementünk, én dupla odaadással mondtam a versemet és az éneket. Sokan voltak a meleg szobában, mert éppen rokonság volt náluk. Ahogy megismert az öreg, rám mosolygott, de nem szólt. Észrevettem rajta, hogy már megkóstolta a piros borát. Énekelek nagy odaadással, amikor érzem, hogy a szoknyám alatt hátulról kaparászik valami a lábam között. Én úgy tettem, mint aki nem is érzi, csak mondtam nagy elánnal a magamét. Igen ám, de már mindenki nevetett, és az a valami már nagyon csiklandozott. Alig vártam, hogy véget érjen a mondandóm, nagyot ugrottam. Hát Gyuri bátyám a kismacskát dugta a szoknyám alá! Volt nagy mulatság, de a házigazda csínytevésében akkor is a szeretetet éreztem, és nem voltam megsértődve.

Késő éjjel, fáradtan, csapzottan értünk haza. Alig vártuk, hogy belenézhessünk a kis perselyünkbe. Sokan ládányi aranyat nem vittek haza olyan boldogan, mint én a kis markomban pár forintomat…

– Kóródi László –



Nyírbátor.
SZON.HU






hirdetés