A fehér papír ledobja magáról az igaztalan szavakat, alakokat

Závada Pállal dr. Karádi Zsolt beszélgetett a könyvhét nyíregyházi rendezvényén
Závada Pállal dr. Karádi Zsolt beszélgetett a könyvhét nyíregyházi rendezvényén - © Fotó: Sipeki Péter
Nyíregyháza – Az író minden hősében saját magát írja meg – véli Závada Pál.


– A szavakból nem lenne regény, ha nem író venné kézbe őket. Az író, akinek könnyű a dolga, hiszen ahhoz, hogy alkosson, csak saját magára és a számítógépére van szüksége – mondta az ünnepi könyvhét nyíregyházi nyitórendezvényén a Kossuth-díjas író, Závada Pál, akit a Jadviga párnája című könyve tett országosan ismert szerzővé. Mint mondta, sokáig együtt élt benne a szociográfus és az író, a szociográfia ereje pedig abban rejlik, hogy aki írja, tartja magát a tényekhez. De mi történik akkor, ha a szerző számára szűkké válik ez a keret, ha azt szeretné, hogy a valóság ihlette tér kidomborodjon? Akkor bizony elhagyja a karámot és kilép a fikció terepére. Így már elkanyaríthatja a történetet arra, amerre ő szeretné – és ez az igazi szabadság: az író mindent megtehet a hőseivel. Egészen pontosan mindent, amit a belső hitelessége megenged – mondta Závada Pál.

Az események tanúi

– A fehér papír ledobja magáról azt, amit már sokszor megírtak, ami untatja az olvasót, mint ahogy azokat a szavakat is, amelyek igaztalanok. Szerzőként időnként én is meghallom a szirének énekét és elgondolkodom azon: mi lenne, ha olyan könyveket írnék, amelyek nagyobb népszerűséget vagy több pénzt hoznak nekem, de nem engedek a csábításnak, mert tudom, hogy hosszú távon az vezet eredményre, ha megpróbálok eredeti lenni – mondta a szerző, akit beszélgetőpartnere, dr. Karádi Zsolt a fényképekhez fűződő viszonyáról is kérdezett. Aki ismeri Závada Pál regényeit, tudja, hogy a fényképek fontos elemei a könyveinek. – Nem fényképezek, a fotókat csak nézegetni szeretem, szívesen emlékszem velük vissza a lehető legrégebbi időkre. Vannak képek, amelyekről mindent tudok: azt, hogy mikor és hol készültek és hogy kik szerepelnek rajtuk, ám vannak olyanok, amelyekről semmit. Ha az évszám, a helyszín vagy a téma stimmel, a képet bele tudom szőni a fikcióba, így a fotó, ami próbára teszi az olvasót, dramaturgiai feszültséget okoz, vagy játékosságot visz a történetbe, bővíti az író eszköztárát.

És ha már eszköztár: az sem mindegy, hogy mikor hogy változik az elbeszélő személye. – Ha nagyon bensőséges és intim a figura, akinek a történetét közlöm, kínálja magát az egyes számú elbeszélés, de a szerzői elbeszélő nem azonos azzal, akinek a neve a címoldalon szerepel. Ez egy érdekes játék, hiszen szinte soha nem kérdezzük meg az írót, hogy honnan tudja mindazt, amit leírt? Az még csak-csak hihető, hogy a szerző ismerheti a cselekményt, de azt honnan tudja, hogy közben mi jár a szereplő fejében? Valami miatt mégis természetesnek vesszük, hogy ő minden titkok tudója és ez így van jól. Amikor cserélődnek az események tanúi, többen mesélik el a történetet, a láthatatlan karmester, azaz az író feladata ezeket közös hangnemre hangolni. Ők az elbeszélő követek, akiket a szavak megszületésének kráterébe küldünk, róluk gondoljuk azt, hogy a lehető legközelebb tudnak kerülni az eseményekhez.

Minden hősében benne van

– Az író mindig magát írja meg, azaz minden hősömben én vagyok benne, még Jadvigában is, aki ugyebár egy nő, aki házasságtörést követ el. Persze, sokszor felmerül bennem a kérdés: hogy merek egy nő bőrébe bújni, hogy vethetek papírra női tapasztalatokat? Ehhez össze kell szednem a bátorságomat, és fontos nem lebecsülni a fantáziámat sem. Természetesen nem tudok többet a női lélekről, mint ők maguk, viszont hihetően meg tudom írni és egy írónak ez a legfontosabb. A fiktív hőseimnek vannak modelljeik, ők azok, akik megtöltik tartalommal a figurákat, és akiktől ezek az alakok hitelesek lesznek – ha egy irodalmi alak nem valóságos, leesik a papírról. Ilyenkor az író lepleződik le és nem a figura – ha egy szerző irodalmon kívüli célokat akar elérni, annak a hitelessége látja kárát.

SZA



Nyíregyháza.
SZON.HU






hirdetés