Emlékezetes karácsonyok

Az ünnep első és második napján együtt énekelték a templomban a karácsonyi dalokat
Az ünnep első és második napján együtt énekelték a templomban a karácsonyi dalokat - © Illusztráció: Pusztai Sándor
Nyíregyháza – Ahogy ma, úgy sok-sok évvel ezelőtt is a szent­estét várták a legjobban a gyermekek.


Mint a legtöbb ember az ötvenes években, mezítlábas kisvárosomban télen mi is egy szobába húzódtunk vissza, amit egy aprócska vaskályhával próbáltunk kifűteni. Ez a kis kályha – méreténél fogva – nehezen tudott feladatának megfelelni, és a meleget sem tudta tartani. Ráadásul szénből sem volt elegendő, be kellett osztani. Olyannyira szénhiány volt, hogy a téli szünetet nagy örömünkre többször is meghosszabbították. Előfordult, hogy a vakáció december 20-ától február 4-éig tartott; igaz, a tavaszi szünetnek akkoriban hírét sem hallottuk. A jó hírt mindig a rádió hozta.

Télen a kosztolás is nehezebb volt. Nem volt könnyű anyáméknak négy, örökké éhes szájat etetni. Húst csak mutatóba láttunk, legfeljebb vasárnap. Anyám még 1961. március 3-án is ezt írta naplójába: „Mostanában nehéz húst kapni, már karácsony óta nincs sertéshús. Ma későn mentem, nem is kaptam…” Szegénynek gyakran lehettek hasonló gondjai.

Rózsaszín mesekönyv

Szerencsés kor mégis a gyermekkor! A szülők szeretetéből áradó fény és meleg, a rácsodálkozás a világ rejtelmeire kitölti a gyermek életét. A szegénység is inkább csak élmény marad. Emlékezetesek a hajdani karácsonyok. A legnagyobb izgalommal várt idő természetesen a szenteste maradt, amikor jött a Jézuska. Az ebéd aznap, hívő lelkekhez illően böjtösen telt, többnyire káposztaleves és mákos bobajka várt minket az asztalon. Ez a menü mindmáig elkísér, az unokákat ma is ezzel kínáljuk. A másnapi pompás ebéd viszont kárpótolt mindenért. Természetesen anyám sütött bejglit is. A karácsonyfának akadt ugyan némi szépséghibája: szaloncukorhoz nemigen jutottunk, de anyámon nem fogott ki a dolog, maga készítette kockacukorból a szaloncukrot is. Ebéd után aztán mi, gyerekek átmentünk nagymamához.

A sötétség beállta előtt sietős léptekkel irány haza, ahol a Jézuska már feldíszítette a fenyőfát, és az ajándékot is elhozta. Elénekeltünk több karácsonyi dalt, eljött hozzánk az angyal a mennyből, majd csendesebb lett az éj. Aztán felbonthattuk a karácsonyi csomagunkat, amelyben kedves meglepetések sorakoztak. Egyszer csalódás is ért, a Jézuska nekem Benedek Elek Rózsaszín mesekönyvét hozta. Szép, szép, csak a bajom az volt, hogy ezt a kötetet néhány nappal korábban Lóránt bátyám szekrényében is felfedeztem… De örülnék neki, ha manapság valahol rábukkannék!

Nemo kapitány

A könyvek egyébként mindig jó ajándéknak számítottak. Televízió nem volt, csak valamikor az ötvenes évek vége felé láttam valahol először. Maradt tehát az olvasás, hisz régi könyvek minden jobb házban akadtak. Kárpótolt számunkra mindent: az elmaradt utazás helyett Verne Gyula léghajója röptetett minket és Nemo kapitány mutatta meg a tenger kincseit. A Jókai-regények a múlt század fényes történelmi napjaiba kalauzoltak, és felvázolták a jövő század lehetőségét is. Tamási Áron az erdélyi rengetegbe vezetett, Krúdytól pedig megtanultuk a velős csontok és a jó húslevesek ígéretét.

Karácsonykor a tévét pótolta a betlehemesek szentesti látogatása is, akik „Szabad az Istent dicsérni?” kiáltással kopogtattak az ajtón, pásztornak öltözve betlehemet is hoztak, és előadták megható műsorukat. Karácsony első és másodnapján aztán irány a templom, ahol a tíz órai szentmisén a feldíszített istenházában sokadmagunkkal együtt énekelhettük a karácsonyi dalokat…

– Bodnár István –



Nyíregyháza.
SZON.HU






hirdetés