“Nyitnikék” fesztivál

Boldogult úttörő korunkban márciusban Magyarország átváltozott FINországgá,
ünneptavacskák között tébláboltunk.
Erdei Sándor jegyzete.

Boldogult úttörő korunkban márciusban Magyarország átváltozott FINországgá,
ünneptavacskák között tébláboltunk. (Fiatalabbak kedvéért: FIN = forradalmi
ifjúsági napok.) Mert tavacska (sőt: pocsolya) volt a nemzeti ünnep, szinte
rendszerellenes bátornak tudhattuk magunkat, ha kibandukoltunk a Kossuth- vagy
Petőfi-emlékműhöz. Persze 21-e és 24-e is hólépocsolya volt, olyannyira, hogy
ma már nem is emlékszünk, miért is kellett ezeken a napokon a szebbik arcunkat
magunkra öltenünk.

A mostani, prevoksolásos márciusban – midőn még mindig szenvedünk a zimankótól
– a cívis kultmenedzserek összművészeti fesztivált kínálnak nekünk, három héten
át zengedeznek a fülünkbe „bülbülszavú” énekesek és andalító hangszerek, csattognak
a bokák a deszkákon, gyönyörködhetünk a Magyar Állami Népi Együttes Pannon freskójában.
Reggelenként epekedünk, hogy csendüljön fel végre a „nyitnikék” madárének, nyíljon
ki, melegedjen az idő, fenyegetjük a Józsefeket a melegkésedelem miatt, este
pedig az új Kölcseyben vizslathatjuk, milyen boszorkányosan mozgatják bábuikat
a prágai marionettművészek, miközben szenzációs muzsikát hallhatunk – a Don
Giovanni hangzik olaszul –, hisz tudjuk fábryul: Mozart a zene Beethovenje.

Egy fesztiválnak ajánlatos „mindenevőnek”, „népfrontosnak” lennie; ha csak
az alternatívoknak adunk szellemi javakat, megmiskárol bennünket a tömeg, ha
csak tortadobálós produkciókra nyílik a függöny, nem menekülhetünk a műveltek
és sznobok epés szavaitól. Mindazonáltal egyértelmű: inkább a barázdáltabb szürkeállományú
kultúrafogyasztóknak kedveztek most a szervezők.

Erdei Sándor








hirdetés