Ó, a gyönyörű Ronda
Ó, a gyönyörű Ronda
Ronda – azt, hogy a neve mit jelent a mi nyelvünkön, megérkezésünk pillanatában elfelejtjük. A városka egy olyan hegy tetejére épült, amelyet szakadék vág ketté, benne folyócskával, és csendesen csörgedező vízeséssel.
Egy kicsit erőltetett hasonlattal, mintha Torda ráépült volna a hasadékra, és nem mellé. A két városrészt összekötő híd építészeti remekmű. Talán ez a műtárgy az, ami miatt a legtöbben idelátogatnak. A vízépítésben mindent műtárgynak hívnak, még egy egyszerű csatornazsilipet is. A rondai kőhíd azonban művészeti értelemben is műtárgynak tekintendő. A megtekintése mindazonáltal sportteljesítménnyel ér fel. Ha rajta vagyunk, nem látjuk. A két hídfőnél rögtön kezdődik az ódon épületek sora, szintén nincs panoráma. Pontosabban van, sőt nagyon szép, de a híd nélkül. Így aztán az útbaigazító táblákat követve lassan legyalogol a völgybe az utazó. Minél lejjebb jutunk, annál többen tekintgetnek aggodalmasan a válluk mögé: hogy fogok én innen visszakapaszkodni. Ám, ha valaki a decembert választja a túrához, meg-megállhat mandulát szedegetni, szikladarabbal törögetni, és nassolgatni. A látvány pedig minden fáradságért kárpótol.
A város maga szép, mint minden középkorból megmaradt andalúziai helység. A látogatók áradatát olyan pincegarázs fogadja, amit talán éppolyan teljesítmény volt megépíteni, mint a már említett hidat.
A városnézés gyalogszerrel, és mandulával tele gyomorral igazán élvezetes. A sétán e sorok írójára a legmélyebb benyomást még ebben az állapotában is a világ egyik legigézőbb sonkaboltja tette. És maradt ereje, hogy ne csak fényképet készítsen a látványáról.
