Odavesztek a Tárnok-fiúk

A nyíregyházi Tárnok István soha nem felejti el ’56 októberét. A forradalom második napján mindkét testvérét elvesztette. A 23 éves Ferit és a 20 éves Tamást október 24-én, a Magyar Rádiónál találta el egy géppuskasorozat.

– Ötvenhatban mindhárman Pesten éltünk – meséli Tárnok István. – Én első éves voltam a Műegyetemen, kisebbik bátyám, Tamás másodéves a Közgázon, a nagyobbik testvérem, Feri pedig azon a nyáron kapta meg a mérnöki diplomáját.

– Az első napon, 23-án, mint később megtudtam, teljesen véletlenül találkozott a két bátyám a hatalmas tömegben. Megörültek egymásnak, és mivel este a Magyar Rádiónál már lövöldözés volt, Tamás nem ment vissza a kollégiumba, hanem Feri albérletében aludt a Nyugati Pályaudvar mellett. Ami azután történt, azt a házinéni elbeszéléséből tudom. Másnap reggel kilenckor elindultak a Rádióhoz, a Bródy Sándor utcába, mert Ferit újdonsült munkája oda kötötte. Hogy pontosan mi történt, sohasem tudjuk meg: én aznap este elmentem Feri albérletébe, és a házban lakó orvos, aki a Honvéd Kórházban dolgozott, azzal fogadott, hogy meglőtték a testvéreimet, a holttestük ott fekszik a kórházban…

– Reggel megnéztem őket. Sosem felejtem el: egy nagy teremben voltak kiterítve mind a halottak. A nagyobbik bátyám mellkasát egy sorozat ütötte végig ferdén fölfelé, Tamás pedig szorosan mellette állhatott, mert rajta folytatódtak a golyónyomok. Az orvos azt mondta, nem szenvedtek.

– Egy nyíregyházi egyetemistával üzentem meg a halálhírüket a családnak. Amikor apám megérkezett Pestre, a halottasház udvarán mutattak nekünk egy teherautót, azt mondták, az fog Nyíregyházára menni. Azzal hoztuk haza a testvéreimet. Akkor már november első napjait írtuk, a 4-esen szinte egyfolytában jöttek velünk szemben az orosz katonai konvojok, Szolnoknál alig akartak bennünket tovább engedni.

– Itthon temettük el őket, aztán ’57 februárjában én visszamentem az egyetemre. Később frissen végzett villamosmérnökként a Gelkánál dolgoztam Pesten, aztán hazajöttem Nyíregyházára, ahol végül a TITÁSZ igazgatójaként mentem nyugdíjba. 1956 óta engem egyáltalán nem érdekelt a politika, és soha nem értettem egyet a rendszerrel. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy elnyomtak volna, noha igazgató csak a rendszerváltás után lettem. Gyakran eszembe jut, hogy mi lehetett volna a testvéreimből: Ferinek akkor már menyasszonya volt. Így, ötven év elteltével az ember már nem hibáztat senkit: a haláluk az akkori zavaros események számlájára írható, de valahol a véletlenek összjátéka is volt.








hirdetés