Olvasónk írja: Az éltető kenyér
kenyér
Tisztelték a kenyeret, hiszen tudták, hogy mennyi munka és verejték van abban, amíg a kis búzaszemből illatos kenyér lesz. Magvetés idején a nagyapám megállt a föld végében, keresztet vetett, és Istentől erőt kért magának és áldást a termésre. Majd vállára vette zsákot és kaszáló mozdulattal szórta a magokat. Naponta gyönyörködött a növekvő búzában és szemeivel végigsimogatta a szél borzolta táblát. Mi gyerekek pedig gyönyörű csokrokat szedtünk a benne megbúvó pipacsból, búzavirágból és konkolyból. Néha rátaláltunk egy–egy kettős kalászra, ami a mondás szerint szerencsét hoz. Mi pedig hittünk benne.
Aztán eljött Péter-Pál napja, amikor felszakadt a búza töve és kezdetét vette az aratás. A család apraja-nagyja részt vett benne. Kaszálás, marokszedés, kévekötözés, és keresztrakás ezt mind egyszerre meg kellett csinálni. Akkor még nem találták fel a hőségriadót, pedig igazán perzselt a nap. Természetes volt, hiszen nyár van. Aratás után házhoz ment a cséplőgép és a szomszédok kalákában mindenkinek kicsépelték a búzát. Nekünk ez újabb játéklehetőség volt, hiszen olyan jól lehetett ugrálni a friss szalmában. Telementünk törekkel, vakaróztunk és el volt intézve.
Az új kenyér
A búzát nagyapa átvitte a szomszéd falu malmába megőrölni és nagymama megsüthette az új kenyeret. Úgy fogta mint egy csodát, keresztet rajzolt rá a késsel és csak azután vágta fel. Egyetlen morzsa sem veszhetett kárba, a héja a kutyáé, a morzsa a csirkéké volt. Szeretek visszaemlékezni a nagyszüleimre, mert tőlük tanultam meg a föld és az állatok szeretetét meg a kitartást a munkában. Szegények voltak, de szerintük nekik mindenük meg volt, hiszen volt kenyér az asztalon és azt mindig volt kivel megosztani.
- Nagy Péterné, Szorgalmatos -
