Olvasónk írja: Úton-útfélen, autóbuszon, piacon, munkahelyen…
Olvasónk írja: Úton-útfélen, autóbuszon, piacon, munkahelyen… 
A szavak nemegyszer alkoholizmusról, modortalanságról, durvaságról, agresszivitásról, a család életében való teljes passzivitásról, ok nélküli féltékenykedésről, a nők életét, sorsát jelentősen megnehezítő, sőt tönkretevő dolgokról, történésekről szólnak. Az „eredmény” mérhetetlen szenvedés, fájdalom, esetleg bíróság, válás, osztozkodás, sőt gyakran a totális anyagi, erkölcsi, egészségi csőd. Tudom, nem szabad általánosítani, meg könnyű ezen túllépni azzal, hogy a zokszóáradat személy szerint nem rólunk szól. Mégis elszomorodok, mi, férfiak tényleg ilyen szörnyűek és szörnyetegek lennénk? Ha a hallottaknak csak a fele igaz, a helyzet akkor is aggasztó.
Azt mondom, szálljunk magunkba kicsit, s gondolkozzunk el azon, miben és mennyiben könnyíthetnénk meg asszonykánk, élettársunk, kedvesünk mindennapjait? Mivel és hogyan tehetnénk őket elégedettebbekké, boldogabbakká? Higgyétek el, megérdemlik a nagyobb segítséget, empátiát, figyelmet, hiszen hősiesen dolgoznak, gyereket nevelnek, főznek, mosnak, takarítanak, szeretnek, beteget ápolnak… S nem mellékesen bennünket választottak maguk mellé, gondoskodnak rólunk, s jóban-rosszban kitartanak mellettünk. Mindezért viselkedjünk velük finomabban, emberségesebben, igazi, hűséges társhoz, partnerhez méltóan. Például kevésbé részegen járjunk haza, ne zaklassuk a családot, vegyünk le némi terhet nejünk válláról. Meglátjátok, e tulajdonképpen kötelezőnek is tekinthető befektetés (ezzel a csúnya kifejezéssel éljek) busásan megtérül mindnyájunk számára.
A kedvező változás megkezdésének határideje: azonnal! Fogadkozni nem kell, de helyesen cselekedni annál inkább! Mindehhez a közeledő nőnap különös aktualitást ad, s a jóságunk ne csak egy napig tartson! A jövőben úton-útfélen mindenhol azt szeretném hallani, a nők arról számolnak be beszélgetőpartnerüknek, „Te, képzeld, nem tudom, mi történt, de a párom, teljesen megváltozott. Olyan rendes hozzám, szinte rá sem ismerek.” Felvetődhet a kérdés, mivel általában kettőn áll a vásár, miért nem írok, intézek felhívást a nőkhöz is, hiszen nekik is van teendőjük a békesség megteremtésében? Azért nem, mert úton-útfélen, autóbuszon, piacon, munkahelyen…. nem hallom, hogy a férfiak panaszkodnának nejükre, élettársukra, párjukra. Mi titoktartók lennénk, magunkba fojtanának érzéseinket, élményeinket? Meglehet, de addig üresen kell maradnia a nőkhöz szóló felhívásom papírjának, képernyőjének. Egyébként nincs megtiltva, hogy e felhívást a lányok, asszonyok valamelyest magukra is vonatkoztassák.
Cselényi György
