Örömét leli a munkában

Szénás Imre belvárosi üzletében, munka közben érzi magát a legjobban
Szénás Imre belvárosi üzletében, munka közben érzi magát a legjobban - © Fotó: Pusztai Sándor
Nyíregyháza – Szénás Imre sejtjeibe több mint hét évtizeddel ezelőtt ivódott bele a kalapkészítés iránti szenvedély.


– Édesapámat 1944-ben elvitték málenkij robotra, ahonnan soha nem jött haza, nincsenek is róla emlékeim. Nem volt kérdés, hogy özvegy édesanyámnak segítség kell. Bár annak idején a középiskola után jelentkeztem ilyen egyetemre, olyan főiskolára, szerencsére nem vettek fel, de nem is éreztem volna jól magam másban, csak ebben – árulta el Szénás Imre életműdíjas kalapkészítő.

Folyamatosan dolgozik

– Az ötvenes években elég szépen felfutott a szakma, anyámat 1958 környékén elhívták részlegvezetőnek a textil-ruházati vállalathoz, így kerültem vele együtt a céghez. Ott nem igazán egyeztem az igazgatóval, de más is közrejátszott abban, hogy elhatároztam, beiratkozom esti iskolába. Közgazdasági technikumba kerültem, ahol 1963-ban végeztem.

– Még dolgozgattam az Autóközlekedési Vállalatoknál, ahonnan a jobb kereseti lehetőség reményében jelentkeztem a városgazdálkodáshoz. Néhány hónappal később azonban meghalt az akkori igazgató és jelezték, hogy keressek másik állást. Akkor döntöttem úgy, hogy ha nem is megyek ki külföldre – mondjuk nem is lehetett volna Nyugat-Európába utazni, ahol igazán kitanulhattam volna a kalapos szakmát –, elszegődöm a fővárosi Sapka és Kalap Ktsz.-hez. Így is történt, közben a női mellett elsajátítottam a férfikalap-készítés csínját-bínját egy helyi mesternél. Szűk két évvel később, most lesz ötvenkét esztendeje, hogy hazajöttem. Először csak férfikalapra kaptam ipart, majd a megyeháza megadta az engedélyt női kalapok, sapkák készítésére is – akkoriban utóbbiakra volt hatalmas igény – engedett bepillantást szakmai múltjába Szénás Imre. Hozzátette: azóta folyamatosan dolgozik, a munkában örömét leli.

– Otthon is jó két-három napig, de aztán olyan vagyok, mint az öreg zsidó, aki a családja körében haldoklik, és szétnézve azt kérdezi: Jó, jó, de ki van az üzletben? – nevetett fel az életműdíjas kalapos. – Itt érzem istenigazából jól magam.

Nincs igazán kalapdivat

Kérdésünkre, hogy mennyiben kell követnie az aktuális trendeket, a mester elmondta: valamelyest igen, de különösen női kalapban manapság nincs igazán divat.

– Adott formára dolgozom, amiből van körülbelül négyszáz, de ebből harminc-negyven az igazán jó, a többi elég szélsőséges, extravagáns. Hogy mennyire kelendő ma a készíttetett kalap, jól mutatja, három évtizede még megcsináltam évente ezerötszázat, kétezret, most pedig úgy állunk, hogy tavaly hoztak nekem alapanyagot, száz darabot, ami valószínűleg még két évig elég lesz. Úgy vagyok vele, hogy jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint, amennyire tehetem, még így is lenn tartom az árakat. Főként táncosok keresnek meg – az ország minden részéről.

Nem sokan űzik már a kalapos mesterséget – ezzel Szénás Imre is teljes mértékben egyetértett.

– A hatvanas évek közepén Budapesten két kalapgyár volt, ahol ötezren dolgoztak. Ezenkívül volt még számtalan kisiparos a forgalmasabb utcákon. Az üzlet helye fontos, a vevőnek látnia kell a kínálatot, mert a szemével vásárol. Ha nem lennék szem előtt a belvárosban, nem keresnének úgy, mint egy szűcsöt vagy szabót. A fiam nem viszi tovább az üzletet, egyrészt, mert más érdekli, másrészt, mert nem éri meg – jegyezte meg szomorkás mosollyal.

CsA


Esküvői kalap a múltból

Amikor Szénás Imre augusztus 20-án átvette a város elismerését, egy idős hölgy, aki mellettünk állt a színpad előtt, felsóhajtott: „Istenem, 1977-ben ő készítette az esküvői kalapomat!”

– Egészen pontosan vagy édesanyám, vagy a feleségem csinálhatta, esetleg én egy részét, ők pedig a másikat. Nekik jobb érzékük volt, van ehhez, mint minden szakmában, itt is a nő a lényeg. Nélkülük semmik sem vagyunk, én meg aztán különösen nulla vagyok a feleségem nélkül. Nagy szerencsém van vele – árulta el a 76 esztendős mester.








hirdetés