Orosz István: „Máriapócs mindenkié!”

Orosz István
Orosz István - © Fotó: Merényi Zita
Máriapócs – A kegyhelyigazgató szinte az anyatejjel szívta magába mindazt, amit Máriapócs jelent. Interjú Orosz István kegyhelyigazgatóval.

Orosz István egy éve a nemzeti kegyhely igazgatója. „Mindenki parókusa”, mint mondja, akinek éppúgy kedvesen kell fogadnia a szelfiző turistát, mint a zarándokot. A kegyhelyigazgatóval Kiss Péter beszélgetett, az interjút a Magyar Kurír katolikus hírportál jóvoltából közöljük.

Egyéves tapasztalatai alapján milyen igények mutatkoznak napjainkban mindarra, amit egy búcsújáró hely kínál? Máriapócs mennyiben „múzeum”, szép hagyományok „rezervátuma”, és mennyiben elégít ki eleven lelki igényeket?

OROSZ ISTVÁN: Mindazt, amit Máriapócs jelent, szinte az anyatejjel szívtam magamba. Máriapócs több mint templom, több mint búcsújáró hely: görögkatolikusságunk szíve. Szerencsés vagyok, mert kicsiny koromtól kezdve gyakran jöhettem ide, sokféle megérkezésben volt részem gyermekként, majd felnőttként, papként – időről időre a legkülönfélébb élethelyzetekben, várakozásokkal, imákkal léptem be a kegytemplom kapuján. És ugyanígy sokféle módon érkeznek ide a vendégeink, mert ők maguk is sokfélék. Van, aki gyónni akar, mások csak a templomot jönnek megnézni, aztán szelfiznek előtte, és mennek sörözni, míg megint mások számára egyhetes lelkigyakorlat helyszíne Máriapócs. És mi mindannyiukat szeretettel fogadjuk. Igaz, valamennyi igényük kielégítésére nem minden esetben törekszünk. Mi ugyanis a végső – sokszor nem is tudatos – igényükre szegezzük a tekintetünket: hogy egyszer boldogok legyenek Isten országában – errefelé próbáljuk terelgetni őket. A tapasztalatom az, hogy egyre több a turista – ami részben az autópálya közelségének köszönhető –, a búcsújárók száma viszont nem növekszik ilyen arányban. De nem is olyan régen tanúja voltam annak, hogyan válhat egy turistából zarándok. Elvetődött ugyanis hozzánk egy hölgy, aki csak a tornyokat az útról meglátva, eredeti tervét megváltoztatva kanyarodott Máriapócsra, de aztán nagyon megérintették a nálunk kapott élmények. Sokakat a történelmi érdekességek, a gyönyörű ikonok, az itt megesett három könnyezés csodájának híre hoz el. De itt valójában nemcsak három csoda történt valamikor régen, hanem ma is folyamatosan történnek csodák: a sok hálatábla arról mesél, hogy életek fordultak meg, mély lelki változások történtek, a látogatóink sokszor évtizedes haragokat tudtak elengedni. Mi, papok pedig a gyóntatószékben sűrűn lehetünk tanúi, amint egész életüket képesek Isten elé letenni az emberek.

Hogyan áll párbeszédben a világgal egy búcsújáró hely? Ön szerint milyen téren kell változnia, alkalmazkodnia, s hogyan törekedhet arra, hogy megváltoztassa az igényeket, és sikerüljön olyan embereket is magához vonzania, akiknek korábban eszükbe sem jutott volna úti célul választani Máriapócsot?

OROSZ ISTVÁN: Foggal-körömmel küzdök azért, hogy Máriapócs zarándokhely maradjon. Ezért például táblát helyeztünk ki a templomban, hogy a liturgia alatt ne járkáljanak, fényképezzenek – amit sajnos gyakran nem tartanak be. Nagy gonddal őrizzük mindazt, ami Máriapócs lényegét jelenti, de nyitunk azok felé is, akik wellnesshétvégére vagy a gyönyörű táj miatt érkeznek. A programjainkkal pedig arra törekszünk, hogy a társadalom legkülönbözőbb csoportjait hívjuk meg zarándokként: orvosokat és egészségügyi dolgozókat, kerékpárosokat, motorosokat, lovasokat, „erdők-mezők szolgáit”, sportkedvelőket és így tovább. Az idén nyáron rendeztük meg az első futózarándoklatunkat, amelynek közel ezer résztvevője volt. Három–öt nagy búcsúnk van évente, amelyeken összesen harminc–ötvenezer ember vesz részt, a legnagyobbon tíz–huszonötezer. Korábban ezekre koncentrálódott a látogatók java része, míg a ­közbeeső időkben csak kevesen jöttek. Ez újabban ­változni látszik: egyenletesebb lett a látogatottságunk, ma már a téli időszak sem üresjárat.

Véleménye szerint melyek egy korszerű búcsújáró hely legfőbb jellemzői?

OROSZ ISTVÁN: A legfontosabb az, hogy mindenkinek a szolgálatára legyen, hogy vadidegen embereket is testvéri szeretettel fogadjon, és minden gondjukra igyekezzen megoldást találni. A máriapócsi kegyhely harminc munkatársa erre törekszik. Sok olyasmi is fontos, ami „csak” a kellemes itt-tartózkodást biztosítja: hogy kényelmes szállást, jó vacsorát és kávét, színvonalas ingyenes idegenvezetést kapjanak a ­vendégeink. Ez a sok apró összetevő mind hozzátartozik ahhoz, amit egy korszerű búcsújáró helynek „tudnia kell”.

Mely tapasztalatai győzték meg az elmúlt év során arról, hogy amit Máriapócs jelent, arra nagy szükség van, és hogy sokak lelki javát szolgálhatja kegyhelyigazgatóként?

OROSZ ISTVÁN: Nemrég, egy hétvégi búcsúnkon negyven pap gyóntatott héttől fél tizenegyig folyamatosan. Ilyen alkalmakkor mindig rengeteg könnyező embert látunk. Sok egyházközség szervezi hozzánk a lelki napját: az a húsz–száz ember aztán egy éven át nagyrészt abból él, amit itt kapott. Cursillósok és szenvedélybetegek is rendszeresen jönnek hozzánk lelkigyakorlatra. Egyre jellemzőbb, hogy parókiális vagy plébániai családtáborokat szerveznek nálunk, mivel erre is kiválóan alkalmas a környezet és az infrastruktúra. A görögkatolikus liturgia szimbólumgazdagsága, a templom szépsége, harmóniája; az, hogy itt 1750 óta milliók és milliók imádkoztak sajátos erőteret jelent, és az elcsendesülés, az elmélyülés ideális helyszínévé teszi Máriapócsot. Csodálatos, de nagyon nehéz feladatot kaptam az igazgatói kinevezéssel. Mondtam is a ­feleségemnek az első hónapokban, hogy ebbe valószínűleg bele fogok ­pusztulni. Huszonhét éve ­vagyok pap, de most úgy tűnik számomra, mintha az ­előző huszonhat év ­szanatórium lett volna ehhez képest. Ám ez olyan feladat, amibe érdemes bele­pusztulni, mert Pócsnak nincs párja!

KM








hirdetés