Otthon, édes otthon

Otthon, édes otthon
© Illusztráció: getty images
Vannak, akik úgy tartják, hogy a Földön kevés olyan élőlény van, amely ne tudna hajlékot készíteni saját magának. Az ember is azon fajok közé tartozik, aki képes lenne fedelet emelni a feje fölé a saját két kezével (esetleg némi segítséggel). Csakhogy mára ebből a képességéből szinte semmi sem maradt. Matyasovszki József jegyzete.


Tessék csak belegondolni, mekkorát fejlődtünk azóta: a világ legtermészetesebb dolgát az egyik – ha nem az egyetlen – legnehezebben elérhető életcélunkká tettük. Mert bár – így vagy úgy – végül mindenki lakik valahol, kétségtelen, hogy a legtöbb áldozatot – az utódaink felnevelésén kívül – a lakhatás érdekében hozzuk.
Nem is irigylem egy csöppet sem a most fészekrakókat, legalábbis a többségüket. Akinek ugyanis nincs szülői segítsége, az a magyar átlagbéréből nyilván élete végéig sem takarít meg egy házra, lakásra valót. Marad tehát a hitel, ám ha valaki látott már svájci frankkal megszédített, majd kisemmizett hajléktalant, annak – több évtizedes futamidővel a tarsolyában – aligha nyugodt az álma.

Azután ott van, aki vesz, de nem tudja, zsákbamacskát kapott-e. A másik, aki épít, de szinte minden haja szálát elhullatja, mire az utolsó mestertől is elköszön. Feltéve persze, ha talál olyan mestereket manapság, akiktől nem átkozódva vesznek búcsút a megrendelők. És akkor még nem beszéltünk az építtetők átkáról (tudják: az első házat az ellenségünknek, a másodikat a barátunknak, s csak a harmadikat építjük magunknak); a házasságokat romba döntő megpróbáltatásokról, a későbbi fenntartási költségekről – s ne feledjük: ingatlanadóval is fenyegettek már néhányszor. Csoda, ha manapság csak a csiga lehet elégedett a sorsával?

. Matyasovszki József








hirdetés