Piros ruhás hőseink

Illusztráció
Illusztráció - © Fotó: Pusztai Sándor
Borzasztóan kiszolgáltatott érzés bajban lenni. Vitathatatlan, hogy nagyon nehéz hideg fejjel felmérni, mikor van szükségünk segítségre. Halogatjuk, halogatjuk a telefonálást, utolsó leheletünkig bizonygatjuk magunknak vagy szeretteinknek, hogy egyedül is képesek vagyunk megoldani a problémát, hamarosan jobban leszünk, nem kell ide mentő. Csáki Alexandra írása.


Aztán eljön az a pillanat, amikor nincs más választásunk. Ha már nem érvek az érvek, csak gyenge kifogások, remegő kézzel pötyögjük be a számokat és görcsbe rándult gyomorral várjuk, hogy egy megnyugtató hang a túloldalon azt mondja: ne aggódjon, indulunk, minden rendben lesz.

Néhány évvel ezelőtt hasonlóan feldúlva álltam a bejárati ajtóban. Óráknak tűnt az az alig tíz perc, míg megérkeztek a piros ruhás, karikás szemű, borostás hősök, akiket akkor és ott nem érdekelt sem a fáradtság, sem a mindennapos gondok, csak a beteg, aki egyedül rájuk számíthatott. Pillanatok alatt felmérték a látottakat, mérlegelték a hallottakat, majd tudásuk és rutinjuk legjavát nyújtva egyszerre látták el a tesómat és nyugtattak engem.

Amikor a mentőautó kikanyarodott az utcából, már mosolyogni is tudtunk kedves, figyelemelterelő vicceiken. Megnyugtató jelenlétük, közvetlenségük és segítőkészségük enyhítette mindazt a félelmet, ami a négy fal között még gúzsba kötött minket.

Ezek a férfiak és nők nem szavakkal, hivatástudatukkal és tetteikkel vívják ki a tiszteletet. Nem csak egy, hanem az év 365 napján kellene köszönetet mondanunk nekik.

Csáki Alexandra








hirdetés