Pumpálunk, vér ide, meg oda is…

Pumpálunk, vér ide, meg oda is…
© Illusztráció: getty images
Pumpálok: kezem ökölben, ütemesen engedem ki ujjaimat, majd szorítom össze újra, a vér pedig csörgedezik, s tolul. Előbbi le, a tasakba, utóbbi föl, az agyba – ellentétes irány és hatás, de ez már csak így van, ha az ember vért ad és közben mereng egy kicsit. Nyéki Zsolt jegyzete.

Például azon: nem csak a jó magyar munkaerő áramlik szabadon a határokon túlra, hanem olykor a jó magyar vér is. Ausztriában ugyanis fizetnek a donornak, ezért a dunántúli honfitársaink közül egyre többen nyújtják ott a karjukat – ha már csak karnyújtásnyi távolságra vannak a bőkezűség eme formájától. Átruccannak oda, ahol a vércseppekért csöppen pár euró, s bár a jelek szerint a hazai vérellátás még nem gerjeszti a kelet–nyugat konfliktust, azért ha a vasi, zalai, győri kórházakban netán egyszer mégis akadozna az utánpótlás, a hiányt a kelet fiai és lányai véréből kellene pótolni. S nem minden fán (telken…) terem olyan ember, aki száznál is többször hajlandó csapra veretni vénáit – sokkal többen vannak, akik csatlakozhatnának, de merő kényelemből alkalmi süketek, ha jön a hívó szó. Jó, elismerem: „táposként” a hadseregben még a két nap szabadság volt az igazi motiváció, leszerelés után meg az a rengeteg szalámi, amit a Villányi úti „K” épület aulájában hagytak a pesti hallgatótársak, de az évfolyamfelelős tanárnő gondosan összegyűjtötte, és mosolyogva nyomta a kezünkbe, de „jól jön ez a kollégiumban, fiúk…” realitásával. Az elmúlt 25 évben köszönettel fogadtuk és ittuk meg a doboz sört is a kollégákkal, amikor együtt kerekedtünk fel, de ez sem nevezhető komoly érdeknek. A jelenlegi ötszáz forintos ebédjegyet meg el sem akarjuk fogadni, hisz olyan érzést kelt, mintha pénzért szerveznénk meg immár hagyományosan a szerkesztőségi véradást – pedig nem.

Pumpálunk páran, monitorjaink monoton hétköznapjai­ból kizökkenve kicsit, a segítés és a vérfrissülés jó érzésével. Igyekszünk a tasakokba, s nem a fejekbe terelni a vért, a sok-sok vérnyomásnövelő hír, jelenség közepette is, meglátva a rosszban a jót. Azt például, hogy a migránsválságból eltűntek a lelkes osztrák nyugdíjasok, akik tavaly ilyenkor önkéntes taxisként „mentettek ki” Budapestről pár embert, de ma már kerítést építenek (bocsánat: kapukat, szép hosszú, száz kilométeres szárnyakkal), válsághelyzet bevezetéséről beszélnek, a „nagy testvérre”, a németekre rázzák öklüket, fogadkozva, hogy nem lesznek az előszobájuk. Így van ez, ha felébred az ember. Az eszmélés a bölcs döntéshez vezető első lépés, de persze lesz még néhány kijózanító pofon ezen az úton, várható pár eszement ötlet, javaslat a nyugati humánum magaslatairól lassan aláereszkedőktől – na de pumpáljunk, hogy a vér jó helyre csörgedezzen.

Nyéki Zsolt








hirdetés