Robotok ideje

Robotok ideje
© Illusztráció: Getty Images
Szép új világ, vagy a világ vége…? Amit a mesés álomkép mutat, az a tengerparton sütkérező, mindenféle földi jóban dúskáló emberek hada, miközben a gépek, robotok dolgoznak. Alázatosan, soha el nem fáradva, szabadságot, béremelést soha nem kérve – a megtermelt javakat teljes egészében a teremtés koronája élvezi. Merő utópia, s jobb, ha annak is marad, de akarjuk vagy sem: a technikai fejlődés, a modernizáció egyszerre törvény- és szükségszerű, ám közben egyre több helyen teszi fölöslegessé az embert. Nyéki Zsolt írása.

A gépek, robotok már régóta velünk „élnek”: kezdetben csak szőttek s fontak, majd bevitték és kihozták a raktárból a konténereket, festettek és hegesztettek gyárak szalagsorai mellett; ma már pilóta beavatkozása nélkül landolhat Budapesten a brüsszeli járat gépe, és a szürke, hétköznapi utakon megjelentek a vezető nélküli autók. Egyelőre módosabb családok otthonaiban takarítanak és hozzák be az ételt, italt robotok, de úgy terjednek, mint az egykor csodák csodájának számító televízió. Itt vannak, és az ember még többet követel tőlük: készen állnak az emberi arccal, hanggal, bőrrel megalkotott prototípusok, amelyektől azt várják, legyenek társak, mindenféle értelemben. Olyan módon is, amivel pedig a fajfenntartásnak, az igazi élet folytonosságnak, reprodukálásának vetnek véget – hogy finoman fogalmazzak.

Nem is oly rég, a ’80-as évek tankönyvei még úgy tolták a szocialista gazdaság dogmáját, hogy „a gépesítettség magasabb szintje lehetővé teszi a munkaerő átcsoportosítását más népgazdasági ágakba”, s meg is tanultam, ahogy illett, de édesapám nem kis malíciával jegyezte meg: na igen, ez szép, de máshol sincs szükség arra a munkásra… Ez a borúlátás inkább a kor társadalom-politikai gyengeségének, a kerítésen belüli munkanélküliségnek szólt, de már felsejlett az a kapitalistának mondott tézis is, hogy az élő munka kiváltása gépesítéssel, automatizált rendszerekkel hosszabb távon mindig költséghatékonyabb. A folyton versenyző, gyilkos hajszában leledző cégtulajdonosok évszázadokkal ezelőtt könyörtelenül le is cserélték a munkásokat, ez hozta el a géprombolás, a géprombolók idejét. S bár a történelem kerekét nem állíthatták meg, talán nekik is köszönhető, hogy ma már egyre többen beszélnek a nem növekedés gazdasági modelljéről, elméletéről.

A tudomány addig is tovább kísérti a sorsot, itt van például az, hogy belátható időn belül kiáll az ember ellen az első robot labdarúgó válogatott. Az első humanoid, emberszerű játékosok már melegítenek: érzékelik a labdát, kapura lőnek és vetődve hárítanak. Ma még lassúak, gépiesek, kezdetlegesek – de gondoljunk csak a repülés történetére! Milyen özönvíz előttinek tűnnek a Wright fivérek gépei, amelyekkel 1903-ban először emelkedtek a levegőbe, aztán néhány évtized múltán már az űrben repült és a Holdra is eljutott az ember. A robottechnika fejlődése gyaníthatóan ettől gyorsabb lesz… Ez egyszerre csodálatos és félelmetes, mert az emberi elme alkot, teremt, de vajon képes-e ura maradni e teremtő folyamatnak? A másik aggályt a történelem hozza: ha az ember kizárja magát az értékteremtő munkából, a semmittevés, az unalom, a végtelen jólét olyan devianciákhoz vezethet, amilyenekbe külső ellenségtől soha nem rettegő birodalmak buktak bele. A tét most valamivel nagyobb.

Nyéki Zsolt








hirdetés