Sokan vagyunk, akik felelősséget érzünk a szomorú sorsú embertársaink iránt

Sebő Gábor ápolás közben Bangladesbe
Sebő Gábor ápolás közben Bangladesbe - © Fotó: Magánarchívum
Miskolc – A gyógyítás és a humanitárius segítségnyújtás a szenvedélye a kazincbarcikai egészségügyi szak­embernek. Interjú: Sebő Gábor okleveles egyetemi ápolóval.

A Debreceni Egyetem Egészségügyi Karán végzett, jelenleg diplomás ápolóként és minőségügyi vezetőként dolgozik a Kazincbarcikai Kórházban, mindemellett pedig oszlopos tagja a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsoportjának. Sebő Gáborral a gyógyításról, hivatástudatról és a humanitárius segítségnyújtás fontosságáról is beszélgettünk. Nem is olyan régen érkezett haza legutóbbi missziójáról, Bangladesből, ahol egy többségében rohingják által lakott menekülttáborban szolgált.

Milyen tapasztalatokkal érkezett haza Bangladesből?

A kéthetes misszióból tizenegy fős orvoscsoportunk a képességeihez és lehetőségeihez mérten a legtöbbet hozta. A küldetés a helyi segélyszervezetek és a többségében rohingja menekültek megelégedésével, sikeresen zárult. Másrészről viszont, ha arra kíváncsi, hogyan éltük meg az egészet, azt tudom mondani, hogy kettős érzések dolgoznak bennem. A segítő szándék munkálkodott mindannyiunkban, ugyanakkor nem volt mindennapi dolog egy ilyen, a kórházi környezettől teljesen eltérő helyen, egy menekülttábor bungalójában dolgozni a trópusi monszun kellős közepén.

Sokat lehet olvasni, hallani arról, ami Mianmarban történik. Mennyire tudja, hitelesek a tudósítások az ottani helyzetről, a helyiekkel tudtak kommunikálni, meséltek arról, miket kellett megélniük?

Az utazás előtt volt időm felkészülni, igyekeztem utána­olvasni a helyzetnek, de a kutupalongi menekülttábor minden képzeletemet felülmúlta – mind méretben, mind az ott uralkodó körülmények tekintetében. Tudvalevő, hogy a rohingják esetében már az ENSZ is gyakorlatilag népirtásról beszél, de egy dolog látni ezt a szót leírva, és egy másik találkozni vele. A tolmácsoknak köszönhetően több személyes beszámolót is meghallgathattam, és azt kell, hogy mondjam, egészen egyszerűen elképesztő, megdöbbentő életsorsokat ismertem meg. Szavakkal gyakorlatilag lehetetlen leírni azokat az érzéseket, amelyek még most is kavarognak bennem, ha visszaemlékszem. Nagyon kevés olyan beteggel találkoztunk, akinek ne lett volna valamilyen közvetlen vesztesége, gyermek, házastárs, rokon, szomszéd, vagy barát. Ha pedig esetleg a teljes család megmenekült – szerencsére volt ilyen is – ők is a teljes reménytelenségbe érkeztek, egy kietlen menekült­táborba.

Nem lehet könnyű lelkileg feldolgozni ezt…

Mindannyiunkat mélységesen megérintettek mind a körülmények, mind pedig az emberi sorsok, egymásban próbáltuk tartani a lelket. A rohingják jelenleg hontalanok, Mianmarnak ugyanis nem kellenek, ott már nem állampolgárok, de Banglades is csak menekültként fogadta be őket. Nagyon nehéz volt szembesülni azzal, hogy itt van egy népcsoport, akik lassan a kihalás szélére jutnak, és mi, a többi segélyszervezettel közösen ezt próbáljuk megakadályozni, vagy legalábbis elodázni. Ilyen szörnyűségekkel találkozva átértékelődik az ember életében minden. Itthon apróságokon méltatlankodunk, de amikor kijövünk ide és látjuk, hogy ezek a szerencsétlen emberek milyen környezetben, hogyan élik a mindennapjaikat, hálát ad mindenki az Istennek mindazért, amije van. Sokat járt a fejemben, hogy mit csinálnék, ha ebbe a helyzetbe kerülnék, és nem biztos, hogy tudnék olyan erős lenni, mint ők.

Hogyan vélekednek a menekültek, akikkel kapcsolatba került? Van jövőképük?

Igen. Egy nagyon pozitív szemléletű népcsoportról van szó, folyamatosan azon gondolkodnak, hogyan tudnának hazamenni, hiszen nekik Mianmar az otthonuk. S bár erre nincs most reális lehetőségük, még a hatalmas nyomor közepette is odafigyelnek a gyerekekre: vannak játszóházak, és egyfajta oktatás is működik a táborban. Ez nagyon fontos, hiszen a tanulás az egyik, talán az egyetlen menekülőútjuk. Innen, ebből az állapotból tanulatlanul és munka nélkül nagyon nehéz kitörni.

Nem ez az első hely, ahol a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsoportjának tagjaként szolgált. Hogyan és mikor jött az első lehetőség?

Először 2010-ben kerültem kapcsolatba a szeretetszolgálattal. Emlékszem, még egyetemista voltam, és éppen a háziorvosi gyakorlatomat töltöttem. Egyik este innen tartottam hazafelé, mikor felhívott egy kedves barátom, hogy Haitin hatalmas földrengés volt, nagyon nagy a baj, és indulna ide egy orvoscsoport, amihez lehetőségem volna csatlakozni. Fél órám volt eldönteni, megyek-e vagy sem. Amikor leraktam a telefont, már nem igazán volt kérdés, hogy megyek-e, mert azon kaptam magam, hogy rohanok haza, készülődni. Szóval gondolkodás nélkül elfogadtam a felkérést, csak azt néztem meg, érvényes-e az útlevelem. Tény, hogy akkor nem igazán gondoltam bele a dolgokba mélyebben, csupán egy óriási kalandnak, kihívásnak tűnt, és én mindig szerettem a határaimat feszegetni, kipróbálni magam új területen. Akkor ez volt a mozgatórugóm, a segíteni akarás mellett.

Ekkor automatikusan a csapat tagjává vált?

Tulajdonképpen igen, ha jön a riasztás, megyünk. Ez viszont nem teher nekem, ugyanis szenvedélyem lett a humanitárius segítségnyújtás, a csapat mindegyik bevetésén részt vettem azóta. Ott voltam 2013-ban a Fülöp-szigeteken, ahol tájfun pusztított, 2014-ben pedig Ukrajnában az orosz-ukrán konfliktus után volt szükség a református szeretetszolgálat segítségre. Ha a világ bármely pontján történik egy krízishelyzet, én magam is szeretnék közvetlenül vagy közvetve részt venni annak megoldásában. Olyan késztetést éreztem most is arra, hogy Bangladesbe elmenjek, amit nem tudok megmagyarázni. De tudom, hogy ez a Jóistentől származik, akinek minden emberrel célja van.

Jelenlegi, vagy korábbi munkahelyein tolerálják, ha utaznia kell?

Igen. Amikor a Fülöp-szigetekre kellett utazni, egy iskolában is tanítottam. Felhívtam a főnökömet, és megkérdeztem, hogy meg tudják-e oldani a helyettesítésemet. Ő erre csak annyit felelt: „Ne törődj semmivel, menj! Az óráidról majd mi gondoskodunk, a lényeg, hogy menj!” Aztán most, hogy Bangladesbe szólított a sors, szinte szó szerint ugyanez játszódott le, csak most a Kazincbarcikai Kórházban. Tóth Gábor, az intézményt üzemeltető kft. ügyvezetője úgy fogalmazott: Menj, ne törődj semmivel, rád most ott van nagyobb szükség!” Sőt, itt a kórházban hivatalos távollétbe engedtek el, ami azt jelenti, hogy szabadságot sem kellett kivenni. Hatalmas erőt ad ehhez a tevékenységhez az a tény, hogy ilyen pozitívan fogadják ezt szinte mindenhol, hiszen ezzel ők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a világ bármely pontján bajba kerülő emberek esélyt kapjanak a segítségre. Ilyenkor úgy érzem, mégis sokan vagyunk, akik éreznek még felelősséget a szomorú sorsú embertársaik iránt. Ez pedig azt jelenti, hogy van még jóság az emberiségben.

Ápolóként, tanárként és minőségügyi vezetőként is a sérült, beteg emberek gyógyulásáért dolgozik. Mikor, hogyan döntötte el, hogy az egészségügy lesz az ön hivatása?

Konkrét időpontot nem tudok mondani, de az biztos, hogy már gyermek­koromban eldőlt, ha felnövök, embereken szeretnék segíteni. A gyógyítás iránt mindig is valamiféle meg­magyarázhatatlan vonzalmam volt. Kisgyerekként még annyira nem kristályosodott ki bennem, hogy ez milyen formában fog az én életemben megjelenni, középiskolában viszont volt egy fantasztikus biológia tanárnőm, aki olyan szenvedélyesen tanította a tárgyait, hogy az magával ragadott. Elérve az ember biológiájához egészen magával ragadott az áhítat, ahogy ő ezt elmagyarázta nekünk. Első körben tehát a tudomány, az anatómia, az élettan, a kórélettan fogott meg, aztán mikor a továbbtanulásra került a sor, a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karát választottam, itt lettem előbb diplomás ápoló, aztán idén januárban mesterfokozatot szereztem ápolástudományból is.

A családja hogyan éli meg a hivatásával és a humanitárius segítségnyújtással járó sok-sok lemondást, a távol töltött időt?

Vegyük kétfelé. Az nem lepett meg senkit a családban, hogy az egészségügyi pályát választottam, ráadásul a családom eléggé szabadelvű ebben a tekintetben, hiszen, ugyan egyengették az utamat, de világéletemben abban támogattak, amit szerettem volna csinálni. A humanitárius segítséggel kapcsolatban is támogatnak, mert tudják, hogy ez mekkora szenvedélyem. Első alkalommal, Haiti előtt, mikor közöltem velük, hogy néhány óra múlva indulok, nagyon féltettek, ugyanis az utórengések miatt akár közvetlen életveszélybe is sodródhattunk volna, másrészt abszolút megértették, és megértik ma is azt, hogy miért csinálom ezt. Csak azt kötik ki, hogy nagyon vigyázzak magamra, de tudják, hogy a csoport biztonságát mindig szem előtt tartjuk.

Tajthy Ákos


Névjegy: Sebő Gábor

Diplomás ápoló, okleveles egyetemi ápoló, minőségirányítási belső auditor, minőségügyi vezető – Kazincbarcikai Kórház Nonprofit Kft.

Általános alelnök – Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Területi Szervezet

Szakmai végzettség

2006 – 2010: Debreceni Egyetem Egészségügyi Kar – Diplomás ápoló

2017: OKTÁV Továbbképző Központ – Minőségirányítási belső auditor

2016 – 2018: Debreceni Egyetem Egészségügyi Kar – Okleveles Egyetemi ápoló

2018: Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központ – Minőségirányítási vezető

Munkahelyek

2011 december – 2014 augusztus: Diplomás ápoló – Miskolci Semmelweis Kórház és Egyetemi Oktató kórház, Sürgősségi Betegellátó Osztály

2013 január – jelenleg is: Óraadó tanár – Jakab Oktatási Kft., Miskolc

2014 szeptember – 2015 augusztus: Diplomás ápoló – Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktató Kórház, Miskolc Sürgősségi, Aneszteziológia és Intenzív Terápiás Intézet, Sürgősségi Betegellátó Osztály

2017 február – 2018 május: Óraadó tanár – Ózdi Szakképzési Centrum Pattantyús-Ábrahám Géza Szakképző Iskolája, Sajószentpéter

2015 december – jelenleg is: Általános alelnök – Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Területi Szervezet

2015 május – jelenleg is: Minőségügyi vezető – Kazincbarcikai Kórház Nonprofit Kft.

Katasztrófa helyszínek, ahol szolgált

2010 január: Haitin (földrengés)

2013 november: Fülöp-szigetek (tájfun)

2014 február: Ukrajna (orosz-ukrán konfliktus)








hirdetés