Sötét Valentin

Ludwig Hernyát az úgynevezett normális emberek zöme fura.

Ludwig Hernyát az úgynevezett normális emberek zöme fura, már-már beteges fazonnak tartotta – de ez legyen az úgynevezett normális emberek zömének a baja, okoskodott Ludwig Hernya, amikor, időszerűen, azon járatta semmiképpen sem zökkenőmentes elméjét, hogy ő néha szívesebben jár-kel a temetőben, mint a városban. Ahogy azt rengeteg ön- és közíró megfogalmazta már, a temetőben csend van, béke van, az ottani lakók nem bántanak senkit. A temetőben is csak az élőktől kell félni.

Ludwig Hernyának persze sosem kellett túl sok ahhoz, hogy a saját halottjának tekintse magát, de azért korántsem érdemes azt hinni, hogy a holtak városához való fenti viszonyulását csupán civilizációs ártalmak láncolata táplálná. Ludwig Hernya már kisgyermekként is szerette a temetőt. Mondhatni, jobban, mint a vidámparkot, ahol a frászt hozták rá az elvarázsolt kastély fortélyos förtelmei. Sőt, jut eszébe, óvodáskorát is egy régi, azóta már felszámolt sírkert tőszomszédságában töltötte, sokat csatangolva az őstermészetnek meghódoló hantok között.

Mindez persze csöppet sem játék. Ludwig Hernya azonban mindmáig érdeklődéssel figyelte azt is, ahogy a családi jellegű amerikai filmekben, mindenszentek előestéjén – azaz, mint máma –, az ottani gyerekek mindenféle ördögi maskarázatot öltenek, és ijesztgetik egymást, náluk ez így szokás, úgy hívják: Halloween, és nem is olyan rossz, miért ne lehetne legalább egy estére csúfot űzni a halálból? Vagy az élőkből? Jelezve: valójában az elevenek a szörnyetegek, nem a halottak. Manapság egyre gyakrabban látni minálunk is e fura ünnep tárgyi kellékeit. Lassacskán méltóztatjuk eltanulni ezt is.

Fábián György
gyorgy.fabian@naplo.haon.hu








hirdetés