„Süllyed a civil csónak” – A pályázók 90 százalékát elutasították

A fiatalok nagyon szerették a tanodás programokat
A fiatalok nagyon szerették a tanodás programokat - © Fotó: KM-Archív
Nyíregyháza – Szomorú, reményvesztett levelet kaptunk a minap Onderó Szilárdtól, a Nyírség Könyvtár Alapítvány elnökétől. Mint megtudtuk: tanodájuk egyike annak a közel ezer intézménynek, amelyek pályázatát a szaktárca elutasította, és amelyek így kilátástalan helyzetbe kerültek.

Magyarázat nélkül

– Az előző időszakban közel 30 millió forintot nyertünk, és a jósavárosi könyvtárban szakemberek, gyógypedagógusok segítségével egy nagyon aktív közösségi teret hoztunk létre.

Tizenéves fiatalokkal foglalkoztunk, és az volt a célunk, hogy tanuljanak meg tanulni, valamint önállóan gondolkodni, hogy fejlődjenek a kompetenciáik, de talán ennél is fontosabb, hogy egymást támogató közösségben lehettek, ahol erős kötelékek alakultak ki. Büszke vagyok rájuk, hiszen sokan szinte nap mint nap részt vesznek a könyvtár életében, ami manapság nem feltétlenül jellemző a fiatalokra. Annak érdekében, hogy a lehető legjobb pályázatot nyújtsuk be, és hogy minden kritériumnak megfeleljünk, beléptünk a Tanoda Platform Hálózatba, amely korábban kidolgozta a követelményrendszereket – érdekes, hogy a platform tagjai közül alig néhány szervezet nyert.

Az 1077 pályázóból csupán 170-et tartottak támogatásra érdemesnek, ennyire volt elegendő a támogatási keret. Az elutasításra magyarázatot nem kaptunk, még azt sem tudjuk, hány pontot értünk el.

Mindig örömmel jöttek

– A hogyan tovább?-ra nagyon nehéz válaszolni. Várjuk az újabb pályázati lehetőségeket, addig önkéntesek segítségével és önerőből próbálunk létezni, de az biztos, hogy a korábbi színvonalat nem tudjuk tartani. Én igazából a fiatalokat sajnálom, akik nagyon szerettek itt lenni, hiszen szakemberektől kaptak segítséget, rengeteget fejlődtek, és volt egy olyan hely, ahová mindig nagy örömmel jöttek, és bízom benne, hogy jönnek ezután is, amíg könyvtár a könyvtár.

Onderó Szilárd levele

„2016. szeptember 21., szerda – a dátum, amely kitörölhetetlen nyomott hagyott bennem, munkatársaimban és mindazokban, akikkel hosszú ideje bizakodva vártunk valamit, vártuk, hogy valami történjen, hogy a csónak, amelyben ülünk végre szelet kapjon, hogy az erőtlen evezést végre felváltsa újra a nyugati szél.

Így utólag, de még jelenleg sem tudom eldönteni, viharba keveredtünk-e időközben, vagy csak szimplán nem történt semmi, nem tudom, sziklás part felé sodródunk-e, vagy az éhhalál végez majd velünk.

Azon a bizonyos szerdai napon is Budapestről tartottam hazafelé, ahol előzőleg más civilekkel próbáltunk keresni „evezőlapátokat” és „térképet”, hogy valamerre haladjunk, hogy valahová érjünk.

Mindennapi munkánk során nem kevés erőt és energiát kíván tőlünk és még nagyon sok civil szervezettől, hogy az a bizonyos hajó ne süllyedjen el, hogy azokat a lékeket, melyeket időközben összeszedünk, mindenféle eszközzel és módszerrel betapasszuk, de amint sikerül megállítani egy-egy komolyabb vízbetörést, rögtön keletkezik két másik sérülés. Jó, belátom, a civil hajók sem tökéletesek, sok esetben leharcolt állapotúak, fáradt és megkopott létszámú legénységgel ugyan, mégis az óceánt akarjuk átszelni ezekkel a kis „ladikokkal”, miközben mellettünk luxushajók és óceánjárók húznak el, nagy robajjal, még nagyobb hullámokkal.

De a szektor küzd és evezni próbál. Nem adja meg magát. A nonprofit szféra csak olyan csónakokkal utazhat, amilyeneket épít magának, még akkor is, ha sokszor csak papírhajókat sikerül összehozni…

A mi legénységünk is hallotta a szirének énekét, eveztünk egyre közelebb és közelebb, az utóbbi hónapokban hol ketten, hol négyen, de mi csak nem akartunk kiszállni. Volt, hogy mások húztak minket, volt, hogy mi húztunk másokat, segítők és lelkes önkéntesek mindig akadtak azok között, akiket útközben felszedtünk. Közösen igyekeztünk navigálni és evezni, figyeltük, merről is jön az a bizonyos ének. Mikor közelebb értünk, kilenc hónap csönd következett, nem volt muzsikaszó, csak ha mi játszottunk, nem volt ének, csak ha mi énekeltünk. Bizakodtunk a kis csónakban…

2016. szeptember 21. A nap, amikor „Örömmel értesítettek, hogy forráshiány miatt tanodapályázatunk elutasításra került”, az a tanoda, melyet sikerrel vittünk éveken keresztül, melynek köszönhetően az út során számtalan útitársat szereztünk, úgy tűnik, nincs többé. Most csönd van. Itt vagyunk a tenger közepén, és csak figyelünk, csak hallgatunk, és újra várjuk a nyugati szelet.”

KM-SZA



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .






hirdetés