Szakisirató

A munkavállalás tekintetében alaposan megbolydult a világ körülöttünk az elmúlt két évtizedben.
Pál Csaba jegyzete.

Míg egykor „közveszélyes munkakerülőként” üldözték azokat, akik nem dolgoztak valahol – s most tekintsünk el attól, hogy az adott munkára feltétlenül szüksége volt-e a társadalomnak, vagy csak a teljes foglalkoztatottság elvén nem akartak csorbítani –, addig jó ideje bizony vannak, akik azt is megfontolják, hogy a munkanélküli segély összegénél néhány ezer forinttal többért érdemes-e elmenniük dolgozni. Persze, a munka nélkül lévők között azok vannak túlnyomó többségben, akik mindent megtennének azért, hogy álláshoz jussanak.

Míg azonban hajdan tárt karokkal várta például az ipar a különböző szakmunkásokat, addig most az ember csak kapkodja a fejét, hiszen alig szerez meg egy képesítést, szinte azonnal kiderül, hogy az olyanra már nincs is (akkora) szükség a munkaerőpiacon. Tegyük hozzá, a szakmunkásnak manapság koránt sincs akkora becsülete, mint hajdanán. A szocialista nagyipar rendszerváltás utáni összeomlása és a kereskedelmi, szolgáltató szféra erősödése, a felsőoktatási intézményekbe való bekerülés könnyebbé válása nyomán a „melós” társadalmi presztízse mélypontra süllyedt.

Ez aztán azt eredményezte, hogy ma „rangon alulinak” számít szakmunkásnak lenni, ugyanakkor nagyon sokan küszködnek azzal, hogy akár többdiplomásként sem tudnak munkához, vagy éppen képzettségüknek és igényüknek megfelelő álláshoz jutni. Vajon mi kellene ahhoz, hogy a kétkezi munka visszanyerje a becsületét? Valószínűleg az, hogy a jó szakemberek a munkáltatók számára – úgy, mint mondjuk a múlt század elején – számítsanak a szó szellemi és anyagi értelmében is értékes munkatársnak, s ne csupán csereszabatos „alkatrésznek” tekintsék őket.








hirdetés