Szelíd kérés

A szüleim civilben civilek, így hosszú évek óta látom, hogy mit jelent, ha valaki lelkiismeretesen vezet egy egyesületet. Időnként szó szerint a bőrömre megy a játék – például amikor körbe kell plakátolni a környező településeket egy-egy rendezvény előtt, és az otthon készült ragasztót nem tudom levakarni a kezemről. Száraz Ancsa jegyzete.

Vagy amikor drapériát szegezünk a színpad elé, hogy szép legyen az összkép, és a kalapáccsal nem a szeget, hanem az ujjamat ütöm. És amikor megégetem a nyelvem, mert nem tudom kivárni, hogy az esti fellépőknek készülő lecsó meghűljön a hatalmas bográcsban és forrón kóstolgatom. Az igazi civilségnek a pénztelenség is ad némi bájt: a tagoknak kell hagymát szeletelni, padokat cipelni és gondoskodni arról, hogy a hozzájuk érkező fellépők jól érezzék magukat. Apparátus híján mindent magunknak kell megcsinálni, de ez ettől szép: ez formál és ez tart együtt közösségeket. Persze, némi támogatás azért jól jönne. És nem azért, hogy meggazdagodjunk, hanem hogy ne otthon kelljen nyomtatni, hogy ne a saját autóból fogyjon a benzin, de egy kiló pogácsának is bele kellene férnie a büdzsébe. De mivel nem fér, marad a szelíd, egyszázalékos kérés.

Sokakat visszariasztanak a beteg gyerekekkel kampányoló, budai luxusvillában élő alapítványi elnökök, a parlagfű-mentesítésre felajánlott, de minisztériumi cipőpucoló gépekre költött milliárdok, vagy az egy százalékokból összejött milliókkal felszívódó egyesületi vezetők. Le kell ellenőrizni, hogy kinek adjuk a pénzünket, megnézni, hogy mire mennyit költenek, majd dönteni. Csak egyet nem lenne szabad: veszni hagyni.

Száraz Ancsa








hirdetés