Szendvicsek az útra

Azért érdemes néha elgondolkozni azon, hogy hány és legfőképp milyen szendvicsünk van még az útra. Jól állunk betevővel, avagy egyre fogy a mindennapi, mint körülöttünk a levegő, amikor mardos az éhség?
Tóth Csaba Zsolt jegyzete.

S ha sok falat van is hátra, mibe harapunk? Csak párizsis van? Találunk
májast is? Jut-e még a sonkásból? Akad köztük kolbászos? Lesz-e benne paprika
is, látunk-e még sajtot? Egyáltalán, lesz-e még íze az életeledelnek, jól fog-e
esni, vagy rágjuk majd csak, unott pofával, üveges tekintettel, pusztán azért,
hogy vegetáljunk?

És ha elfogynak mindennapi falatkáink, ki készít számunkra újat? Az,
aki mindig is szokott, vagy más is szeretne még nekünk csomagolni? Ha még más
is gondol ránk, vajon eszébe jut-e a pirosarany, tudni fogja-e, hogy a margarint
vagy a vajat szeretjük, tisztában lesz-e vele, nem mindegy, hogy kiflit, zsemlét
vagy kenyeret használ, amikor gondoskodni akar? Vagy pénzen fogjuk venni ezt
is, előre csomagoltan, minőségét nem őrizve?

Tényleg, lehet, hogy már régen megettük a legfinomabb szendvicset? Vagy
a „soha életemben nem esett ilyen jól” még hátra van? S ha van is még betevőnek
való: korgó gyomorral vagy eltelve fogunk-e megérkezni, ha egyszer majd az út
véget ér?

Tóth Csaba Zsolt








hirdetés