Szindbád, Szonya, Szibéria

Szindbád, Szonya, Szibéria
Nyíregyháza – Az irodalmi hősök sorsa az őket megalkotó szerzők kezében van.

A 4524-es számú Ságvári Endre úttörőcsapat Solohov színjátszó szakkörének tagjai, az őrsvezető, a nótafa, a mókamester, a zászlóőr, a nyakkendőfelelős és a pecsétőr fehér ingben, piros nyakkendőben lelkesen énekelték a Mint a mókus fenn a fán című örökzöldet, és úgy hallottam, mintha az ismerős dallamokat a MŰvész Stúdió közönsége is együtt dúdolta volna az alkalmi társulattal a Művészasztal ötödik eseményén. A Vörös Postakocsi folyóirat és a Móricz Zsigmond Színház közös rendezvénysorozatára rövid idő alatt rákaptak a helyi kultúrabarátok, amit a pótszékes telt házak jeleznek, és aminek sikere az újszerűségében rejlik: azon túl, hogy felkészült emberek kérdeznek érdekes, jó humorú, remek karaktereket teremtő szerzőket, a nyíregyházi teátrum színészei életre is keltik az adott vendég hőseit. A legutóbbi, évadzáró esten például Szindbádot, Csabai László trilógiájának detektívjét. Az író, akinek kedvenc helyszíne Nyárliget – ami bár nagyon hasonlít Nyíregyházára, nem teljesen azonos vele –, szívesen ír beregi tájakról is: egy korábbi beszélgetés során azt mondta, a Bereg van olyan egzotikus, mint Szibéria, ahol Szindbád is nyomozott.

– Hét évesen elhatároztam, hogy költő leszek, azóta folyamatosan ihletett állapotban vagyok – mesélte Csabai László, akivel dr. Karádi Zsolt beszélgetett. – Mindig is azt terveztem, hogy ez lesz a hivatásom, azt, hogy prózaíró szeretnék lenni, akkor döntöttem el, amikor elolvastam a Bűn és bűnhődést. Elhatároztam, hogy addig nem halok meg, amíg nem írok egy ilyen hatalmas regényt – lehet, hogy ez túl nagy vállalásnak tűnik, de szerintem minden szerző jót akar írni, úgy senki sem lát neki egy könyvnek, hogy rossz lesz a végeredmény.

Akkor ír, amikor nem

Arra a kérdésre, hogy mikor ír (a Szindbád-regények közel ezer oldalasak), Csabai László azt mondta, folyamatosan, még akkor is, ha nem. – Amikor nem ülök a gép előtt, fejben írok, az elkészült szövegeket pedig gyakran kijavítom, mert azt érzem, hogy itt–ott döcögnek a sorok. Szerintem hússzor elég átírni valamit ahhoz, hogy jó legyen, de ebben nincs semmi új, Tolsztoj például tizenkétszer írta át a Háború és békét. Azt szokták mondani, hogy a könyvek vagy a végleges vagy a túlírt változatukban jelennek meg – nem tudom, van-e egyáltalán végleges formájuk. Megjelenés után viszont soha nem olvasom el a regényeimet, mert tudom, hogy a koncepción és a struktúrán nem változtatnék, legfeljebb szavakat cserélnék – bár szerintem éppen ez a legnehezebb feladat: megtalálni a megfelelő szavakat.

A felesége a múzsája

Kiderült: Csabai László rengeteget olvas, mielőtt írni kezd, és kiszűri, hogy mennyi mindenre van szüksége – szerinte az információ mindig jelzi, ha be akar kerülni a könyvbe.

Flaubert azt mondta: Bovaryné én vagyok. De vajon Csabai László Szindbád-e? – Csak szeretnék olyan lenni, mint ő! Szindbád úgy néz ki, mint ahogy a kisebbik fiam fog húsz év múlva, és olyan rafinált, mint amilyen a nagyobbik fiam. Hozzám a hamarosan megjelenő Vidék lelke című trinovellás kötetem riportere áll a legközelebb, és bár a szereplőim nagy részének vannak élő modelljei, nem teljesen azonosak velük.

Felmerült az is, vajon kiről mintázta Szonyát, a főhős szerelmét? – Azt tervezem, hogy Szonya, akinek eddig angyali mivoltát ismerhettük meg, a későbbi regényekben hús-vér nővé válik és egyenrangú lesz Szindbáddal. Az én múzsám a feleségem, akinek a személyisége annyira gazdag, hogy általa Szonya mind a két oldalát be tudom mutatni. És hogy mi lesz Szindbáddal? – Az irodalmi hősök sorsa a mi kezünkben van, tőlünk függ, hogy élnek-e vagy sem. Annyit mondhatok: Szindbád nem hal meg – nyugtatta meg a karakter rajongóit a szerző.

SZA








hirdetés