Szomorú évforduló

Mintha tegnap történt volna, pedig már öt év telt el azóta, hogy átszakadt a Tisza gátja Tarpánál.
Györke László jegyzete.

Olyan hirtelen jött az áradás – tizenhárom óra elég volt a víznek, hogy Rahótól Tiszabecsig érjen –, hogy mire felocsúdtunk, már nyakunkba is szakadt az árvíz minden gondjával.

És, persze – mint mindig – azokat sújtotta, akiknek anélkül is volt bajuk elég, hiszen Bereg ma is szenved attól, hogy elvágták a köldökzsinórt a természetes központjától, Beregszásztól, az infrastruktúra ezért is olyan, amilyen; a munkanélküliség ma is jóval a megyei szint fölött van ezeken a településeken.

Naponta járva az előbb elhagyott, majd újjáépülő falvakat, sok olyan emberrel találkoztam, akiknek odalett szinte mindenük, s őszintén tudtak örülni bárkinek, aki a jó szó mellé mással is vigasztalta őket. Mert ők maguk is adtak korábban bajbajutottaknak. Előbb a szolidaritás volt jellemző, később persze az elégedetlenség hangja is fel-felerősödött: nekem miért ilyen, neki miért olyan házat építenek.

Kétségtelen, Európában pártalan módon építették újjá még abban az évben a beregi falvakat. (Igaz, lezáratlan ügyek még mindig vannak.) Hiszen akinek odaveszett hajléka, akkor is újat kapott, ha nem volt semmilyen biztosítása. És Beregben a többségnek nem volt.

A példátlan újjáépítés és helyreállítás ellenére az árvíz után több település is megfogyatkozott: Jándról például 300, Tarpáról 150, a többi értintett településről 30-50 ember költözött el.








hirdetés