Térden csúszva, mégis emelt fővel

Akt.:
Térden csúszva, mégis emelt fővel
© illusztráció: getty images
Hallgatom a kis faluból telefonáló idős hölgy háborgását a tévécsatorna Fórumában, s azon kapom magamat, hogy jórészt egyetértek vele. Azt mondja például, hogy nagyon unja már az ellenzékiek véleményét a vidéki nagy szegénységről, csakúgy, mint a kormányon lévők „elmúlt nyolc évezését”. Angyal Sándor jegyzete.

Egyiket sem tartja teljesen igaznak, bár van bennük valamennyi valóság. Ezúttal a szegénységet veszi górcső alá, mondván, hogy az ellenzékiek szerint a kis falvakban élők nagy többsége csaknem éhen hal a nagy szegénységben, kiváltképp a gyermekek, akik üres gyomorral mennek az iskolába.

Miközben a gaz eszi a nagy kertjüket, a segélyen lévő anyuka csillogó műkörmöt csináltat magának…
„Közben meg látom, hogy a gaz eszi a nagy kertjüket, a rovarok pusztítják a gyümölcsfa leveleit, de a segélyen lévő anyuka csillogó műkörmöt csináltat magának. Én túl vagyok a nyolcvanon, 30 ezer a nyugdíjam, de tele a kertem gyönyörű zöldséggel, virággal, szinte mindent megtermelek, amire szükségem van, még eladásra is jut.” Mellesleg ő szocialista szimpatizáns, de már nagyon unja a siránkozásukat, miközben a kormány meg hírül adja az ingyen étkeztetést az óvodákban, a rászorulóknak az iskolában, ahol lassan már a könyvekért sem kell fizetni. Szerinte sem csinál mindent jól a kormányzat, de a szegénység túlhangsúlyozására is rá lehet unni.

Eközben eszembe jut egykori munkatársnőm, aki azon akadt ki egyik hétfő reggel a szerkesztőségben, hogy szombaton szokás szerint meglátogatták a városszéli kertes házban lakó, részben mozgásképtelen édesanyját, aki térden csúszva tépdeste a gazt a paradicsom- és paprikapalánták, a szépen fejődő karalábék között, holott ők gondoskodnának róla. „Nekem a véremben van a munka” – hangzott a felelet.

Angyal Sándor








hirdetés