Tisztelgés a színészek, színházi dolgozók előtt

Tisztelgés a színészek, színházi dolgozók előtt
© Illusztráció: getty images
Ma van a színházi világnap, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt. Mi is ezt tesszük: tizenkilenc művészt, rendezőt, igazgatót, fotóriportert, újságírót és nézőt kértünk meg arra, hogy válaszoljanak a kérdésre: mit jelent nekik a színház.

Dankó Mihály, lapunk újságírója:

Szerencsés vagyok, hisz az önálló társulat megalakulása óta van bérletünk. A világ nem volt ismeretlen számomra, hisz korábban már szerveztem látogató csoportokat a színházba. Nekem minden előadás ünnep, hisz mindig kapok valami újat, valami csodát. A „játék” magát az életet tükrözi, tanít, megerősít, szórakoztat, s arra a néhány órára elfeledteti a hétköznapok küzdelmeit.

Nyakó Béla, a Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza igazgatója:

A színház a mai rohanó világunkban a legfontosabb láncszem a valóság és a képzelet között. Álmaink, vágyaink nélkül nem lehet teljes az életünk. A színház ennek a boldogságforrásnak a beteljesülése, mert felráz, megdöbbent, elgondolkodtat, emlékeztet, ötletet ad és élményt nyújt. Mert Shakespeare óta tudjuk, hogy „Színház az egész világ…”

László Rita Emőke, a Móricz Zsigmond Színház plakátjainak tervezője:

Csodálom mindazokat, kik testük játékával nap mint nap másnak születve mesélnek történeteket, kőszínházban vagy a szabad ég alatt állnak színpadra. Nevettetnek vagy elgondolkodtatnak, a fantáziájukkal a fantáziánknak.

Racskó Tibor, lapunk fotóriportere:

Fotósként az elmúlt tíz év szinte minden előadását láthattam. Minden alkalom elrepített egy különleges világba, mely hol önfeledtséggel, hol a mélységek megélésével ajándékozott meg. Óriási lehetőség a saját szűrőmön át megmutatni ezt a világot a társulatnak és az újság olvasóinak.

Kirják Róbert, a Móricz Zsigmond Színház ügyvezető igazgatója:

Meggyőződésem, hogy a legmagasabb szakmai színvonalon a legszélesebb közönségnek kell előadásokat készíteni. Ezért minden korcsoportot számításba veszünk a bérletes-és vendégelőadásoknál; minden évben megrendezzük a Táncfarsangot; nyaranta az év legsikeresebb előadásait kínáljuk a Szabadtéri Színpadon, és mi szervezzük a VIDOR Fesztivált is, amelyen az ország legjobb komédiái versenyeznek egymással. Született nyíregyháziként büszke vagyok, hogy aktív részese lehetek ennek az elképesztően izgalmas játéknak és játéktérnek, amit úgy hívnak: színház. Még pontosabban: a Móricz Zsigmond Színház.

Száraz Ancsa, lapunk újságírója:

A színház számomra szent hely. Thalia papjainak és papnőinek tiszteletére szépen felöltözöm, kikapcsolom a mobilomat, és nem csörgök előadás alatt a cukorkás papírral – ennyit adhatok cserébe azért, mert elhitetik velem, hogy lehetetlen nem létezik.

Bednárik Mónika, lapunk újságírója:

A csoda, a titokzatosság, az élmény, a játék, a mosoly és a könny varázslatos világát jelenti nekem a színház, mely tízévesen örökre rabul ejtett. Ma is ugyanazt a feszült várakozást érzem előadás előtt, majd magával ragad, ami a színpadon történik. Hálás vagyok az „önszembesítő”, gondolkodásra késztető darabokért, a „nevetés mellékhatással” járó vígjátékokért, mindazért, amivel a színház egy életet teljesebbé tehet.

Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója:

Már gyerekkoromban is a színházról álmodoztam, pedig még nem is láttam igazi színházat. Ötéves voltam, amikor Vámosorosziba elvittek egy utazócirkusz előadására, az számomra már színház volt. Most is azzal a gyermeki rajongással vágyom a színházat, mint akkor. Minden gond és baj elűzője, a művészet temploma, melyben okosítunk, elbódítunk, varázsolunk, mindig a nyitottság szellemében, hogy a legfontosabbhoz, a szeretett nézőkhöz eljuttassuk az oly áhított katarzist. Nagyon szerencsés vagyok, hogy minden dimenzióját megélhetem, és részt vehetek benne, „nagyobb lánggal égek, ha meggyulladok, színésznő vagyok”. Nagyon boldogító, néha nagyon fájdalmas, hűségesen szeretem. Persze, számomra mind közül legfontosabb a Vígszínház.

Kosik Anita, a Móricz Zsigmond Színház művésze:

Számomra a színház sűrített tér és sűrített idő, a boldogság és a szenvedés színtere. Sokszínűen csodálatos, itt játszódik az egész életem. Tíz évvel ezelőtt is szerettem, de másként éltem meg a színházi létet: akkor még nem gondoltam, hogy ennyi mindent ad majd nekem.

Csáki Alexandra, lapunk újságírója:

A színház egy olyan világ, aminek kevesen merik odaadni magukat teljesen, mert félnek, hogy örökre elvesznek a díszletek között. Ezért tiszteljük és rajongjuk annyira a színészeket mi gyáva, hétköznapi emberek, akik néhány óra csodáért jegyet váltunk és ünneplőbe öltöztetve a lelkünket megbújunk a nézőtéren, hogy mint a legnemesebb italt, amiből a kevés is elég, katarziscseppenként vigyük haza magunkban a játékot, az élményt, a misztériumot.

Buzogány Béla színművész, rendező:

A színház számomra életforma. Lehetőség, hogy élményt fabrikáljak embertársaimnak. Kínzó kérdéseim felvetésének fő terepe. És szórakoztatás is. Játék, amely sokszor véresen komoly. Felelősség, mert hatásmecha-nizmusa befolyásoló. Tömegeket képes felemelni vagy pokolra küldeni. A jó színházat csinálók a művészek. A rossz színház művelői, akik művészeknek hiszik magukat. Szeretnék mindig jó színházat nyújtani a nagyérdeműnek!

Vona Éva, a Lenszirom Színház vezetője:

A színház számomra attól izgalmas, hogy a legmegfoghatatlanabb, a legegyedibb, az estéről estére változó lélek játszik benne. Minden este más varázslat a színész lélek-kalapjából.

Bárány Frigyes színművész, a Móricz Zsigmond Színház örökös tagja:

Mit jelent a színház? Majdnem az egész életemet. Az utóbbi hatvan évben mindent ennek rendeltem alá. Hét évnél többet nem töltöttem el egyetlen társulatnál sem – itt vagyok Nyíregyházán 36 éve. Magam vagyok immár egyedül ennek a színháznak alapító és örökös tagja. Egyre inkább már visszanézek. Előre a fiatalok tekintsenek! Drukkolok nekik, hogy egyre jobb színházat hozzanak létre, mert a nyíregyházi közönség megérdemli.

Áts Zoltán világosító, aki az alapítás, 1981 óta a Móricz Zsigmond Színház munkatársa:

A színház örök játék álom és valóság között. Szeretem a musical-eket, mert az másfajta kihívás, de Ivo Krobot darabjaiba, a Castel Felice előadásába, a klasszikus színházi darabokba mindig belefeledkezik az ember. Ez a világ, ami időben kicsit visszavisz, lelassít és jó érzéssel tölt el.

Bódis Gábor ügyvezető igazgató:

Hát, ezt is megéltük: negyed évszázada, 1992. február 22-én gördült fel először a függöny a Mandala Dalszínházban, és azóta is hűséges hozzánk a közönség. Köszönet az egykori és máig aktív tagoknak, támogatóknak, segítőknek, de mindenekelőtt a nézőknek, akik rendszeresen megtöltik a nézőteret.

Erdős László, a Gondolat Kamaraszínház vezetője:

A színház az éjszakába nyúló próbákat, az izgalommal teli előadásokat és az alkotás örömét jelenti. Színészként és rendezőként is mindig az a fontos számomra, hogy adjak a közönségnek. Ha valamelyik előadásunk után mosolygó vagy töprengő arcokat látok a nézőtéren taps közben, akkor mindig arra gondolok, hogy ezért érdemes volt. És ha mégis felteszik a kérdést: Ugyan, miért csinálod? A válaszom egyszerű: Ezért!

Csutkai Csaba fotóművész:

A színház egy csodálatos időgép, amelyben időben és helyszínek között utazhatunk előre és vissza, bárhová. Fotósként és magánemberként is időutazásnak éltem meg egy-egy darabot, de megtörtént, hogy fotózni is elfelejtettem, annyira magával ragadott az előadás. A képekkel dokumentáltam, „elraboltam, elraktam” a pillanatokat, melyeket bármikor elő lehet venni.

KM








hirdetés