“Tíz napig nem ettem, mert éhen akartam halni” – Amputálták az újfehértói sportoló lábát

Akt.:
Csukrán Mihály immár tolószékben – és az elmaradhatatlan Kelet-Magyarország
Csukrán Mihály immár tolószékben – és az elmaradhatatlan Kelet-Magyarország - © Fotó: a szerző
Újfehértó – Amputált lábbal is teljes életet szeretne élni az egykori újfehértói sportoló.

Háromszor halt meg lélekben az elmúlt hónapokban az Újfehértón élő Csukrán Mihály. Februártól április végéig ugyanis háromszor műtötték meg, pontosabban háromszor amputálták keringési problémák miatt a bal lábát, így napjainkban már kerekesszékben fogadja a hozzá látogató vendégeket.

Nem lehet szavakkal kifejezni, hogy mi minden játszódott le benne, hiszen egész élete a sport körül forgott: egykoron aktív bokszoló volt, aztán maratoni futásokon vett részt, majd sportrendezvényeket szervezett Újfehértón a gyermekeknek.

Járókerettel reggelente

A szobába belépve két tárgyat vesz észre azonnal a látogató: az asztalon egy Kelet-Magyarországot, az ágy mellett pedig egy kézi súlyzót.

– A húgom minden reggel behozza a Kelet-Magyarországot, amelynek huszonöt éve előfizetője vagyok. Amikor bekerültem a kórházba, akkor lemondtam, hiszen úgy sincs itthon senki, de amikor hazajöttem május elején végleg, újra előfizettem rá – magyarázta a pillantásomat követve, aztán őszintén rátért a betegségére.

– Az orvosok azt mondták, hogy a sok futástól tönkrement a lábam, azért vannak a keringési problémák. A debreceni Kenézy Gyula Kórházban először csak a bokánál amputáltak, de a harmadik műtétnél már a térd alatt. Bár egy picit még fáj, de már két hete nem szedek fájdalomcsillapítót. Szerencsémre a családban van egy szakápoló, minden második nap ő kötözi át a sebet. A kerekesszék mellett van egy járókeretem is. Minden reggel végigmegyek vele a lakásban, hogy edzésben legyen a másik lábam. Ezzel az alumínium kerekes­székkel egyedül még nem merek kimenni az utcára, mert a kerekei közel vannak egymáshoz, s így könnyen felborul, de ha van segítségem, kimozdulok itthonról is. A napokban meg is látogattam a nagymamámat, aki 95 esztendős.

Tíz napig nem evett

Most már felszabadultabban beszél a kórházi napokról, amelyeket azonban odabent teljesen másképpen élt meg.

– A kórházban akkora fájdalmam volt, hogy öngyilkos akartam lenni. Először tíz napig nem ettem, mert éhen akartam halni, a szobatársak ezért fényevőnek is neveztek. Aztán bevettem 10-15 gyógyszert a harmadik műtét előtt, de végül kihánytam a tablettákat, és április 27-én harmadszorra térd alatt amputálták a lábam.

– Nem lehet elmondani, mit éreztem. A lelki fájdalom talán még nagyobb volt a tes­tinél. Nehezen fogadtam el, hogy én, aki egész életében örökösen mozgott és önálló volt, most ágyhoz vagyok kötve és más segítségére vagyok rákényszerülve. Rácz Félix, a profi ökölvívó menedzser és Kocsis Árpád sportszervező menedzser öntött lelket belém, hogy ne csináljak ostobaságot, hogy lehet ilyen állapotban is teljes életet élni. Átgondoltam a lehetőségeimet, s úgy gondoltam, hogy a jövő évben elindulok a 701. maratonomon Budapesten. Ezzel nemcsak magamnak bizonyítanék, hanem tisztelegnék Kocsis Árpád előtt is, aki immár 30 éve szervez sportrendezvényeket – folytatta Csukrán Mihály. – A távot hátrafelé szeretném megtenni, a kerekes széket kézzel hajtva. A súlyzó azért van itt, mert muszáj erősítenem a karom. Mint már említettem, az alumínium tolószék könnyen felborul, ezért vettem egy vasból készült kerekesszéket is, amelyet egy ismerősöm átalakít: meghosszabbítja, hogy a kerekek ne legyenek közel egymáshoz, s akkor nehezebben tud felborulni. Ha készen lesz, azzal már ki tudok majd menni az utcára is gyakorolni.

Tervei vannak és éltetik

– A rokonok gondozzák most a sportpályámat, ahol júliusban ismét szeretnék tábort tartani. A gyerekek mozoghatnak, sportolhatnak, én meg majd a tolószékből osztogatom nekik a fagyit. Augusztus 20-ára futóversenyt szeretnék szervezni, a kisebbek pedig indulhatnának a műanyag motorok versenyén. Tervezem továbbra is a beteg fiatalok meglátogatását, most éppen azon töröm a fejem, milyen játékot vegyek az egyik kisfiúnak – mereng el a távolban. – Úgy érzem, átestem a holtponton, most már nem foglalkozom a betegséggel, hiszen terveim vannak, s azok éltetnek. Nem adom fel, az nagy gyávaság lenne…

MML








hirdetés