Átléptek már Maliba a nyíregyháziak

Átléptek már Maliba a nyíregyháziak
Átléptek már Maliba a nyíregyháziak
Újabb életjelet adott magáról a Budapest-Bamako ralin induló nyíregyházi alakulat.

2007. január 23., kedd

Ott fejeztük be a híradást, hogy késő éjjel befutottunk a január 22-kei célpontra, a Noumghar közelében vert táborba és némi csalódást okozva a többieknek sátort vertünk. Ez az este (is) megér még pár szót. Az ember ilyennek képzeli a paradicsomi állapotokat: éjjel a tökéletes vaksötétben zavartalanul lehet gyönyörködni a csillagos égben, közben elmerengeni azon, hová is jutott el és hogy vajon az otthon maradtak hogy s mint vannak.

 Az óceán hullámzása az éjszakai feketeségben félelmetes dörgésnek hat, nem látjuk e roppant víztömeget, de erejét érezzük. Dagály van, ezt bizony érzékeltük is, miközben befutottunk a táborhelyre. Ide ugyanis nem lehet akármikor és akárhogyan bejutni: meg kell várni az apályt, s akkor spuri a parton! Nekünk sikerült a dagály idején érkezni, s bizony versenyt futottunk az idővel: alulról az óceán kúszott egyre följebb, felül pedig a homokfal szorított vissza, úgyhogy egy-egy hullám már a kerekeket nyaldosta.

Biztonságos helyre érve lementünk a vízhez, s körbenézve úgy véltük: néhány csapat elég merészen választott helyet éjszakára, de mivel nyugodtan tettek-vettek, nem foglalkoztunk tovább a kérdéssel. Aztán fél óra sem telt el, s már fel is kapták sátraikat és villámgyorsan magasabb pontra költözködtek. Miután a Teveveszély tábláért még mindig nem jelentkezett a gazdája, most jó hasznát vettük: ez lett az alkalmi asztal, amin megvacsorázhattunk.

No de térjünk vissza a nap eseményeihez! Reggel éledezni kezd a tábor, és sokan egy lapátot megragadva vágnak neki a sivatagnak. Diszkrét pillantással követve őket, ahogy eltűnnek a dűnék mögött, azonnal látni: nem aranyat akarnak ásni, sokkal inkább el szeretnének földelni valamit. Itt így működik az angol WC…

Egyébként is egyezség, hogy senki nem hagy hátra maga után semmiféle szemetet. Csapatunk is egy nagy zsákban gyűjti a hulladékot és megfelelő alkalommal, megfelelő helyen szabadulunk meg tőle. Bár ez a part furcsa ellentmondásokkal teli. Elég sok szemetet sodort ki és rakott le a víz, miközben az érintetlen természet csalhatatlan jeleit is megcsodálhatjuk. Sátrunktól nem messze egy hatalmas (talán cserepes?) teknős csontvázára bukkanunk.

Szerencsétlen állat a hátán feküdve múlt ki nagyon régen, s azt már láttam filmen, hogy ha egy ekkora teknőst a hátára fordít a hullám a szárazon, akkor onnan már nem nagyon tud visszakapálózni és ez számára a véget jelenti. A nap során találunk egy kiszáradt teknőstojásokkal teli fészket is, nagyon szomorú látvány.

Az egész part tele van kagylódarabokkal és érdekes, soha nem látott halak csontjával. Aztán amikor Petivel megpróbálunk focizni (nem lehet az erős szél miatt), egy keselyűtetemre lelünk. Szépen kiszáradt már, Petinek megtetszik, a fejét el is teszi egy zacskóba, hogy hazahozza. Bár megjegyzi: Mariann (a felesége) biztos kivágja majd a fejjel együtt… Azért tesz egy próbát.

A sivatagban azt mondani, hogy mindenütt homok, homok és homok, nem nagy újdonság. No de ezt át is élni… A fogak között, a ruhák zsebében, a hátizsákok legrejtettebb zugaiban, a fogkefén – tényleg mindenütt. Ha eddig tudtunk is vigyázni a viszonylagos rendre, tisztaságra, ezzel az igyekezettel most már fel kell hagyni.

Mindent belep a sárgás-vöröses-barnás porfinomságú homok. A csapat neki is veselkedik egy takarításnak, mindent kipakolunk az autóból, Attila kisöpri egy partfis fejjel, ugyanazzal a lendülettel a poggyászokat, csomagokat, dobozokat is lesöpörgeti, de őszintén szólva: eléggé meddő próbálkozás.

Fel is hagyunk vele, s amíg megjön az apály, fürdünk egy jót. Ezt teszi az egész tábor, közte szomszédaink, a dióspatonyi polgármester és társa is. Az autó hőmérője 41 fokot mutat – mit is mondott Marokkóban Ali?

Szokatlanul hideg ez a január itt… No megállj, Ali, megállj! A szokatlan kavarodást látva halászhajók kötnek ki a közelünkben és éjjel fogott halakat, közte egy kölyök cápát kínálnak megvételre. Akad is rá vevő, aki azon nyomban meg is süti és megkínál belőle másokat. Nagyon együtt él már a mezőny. Nálunk Peti és Attila remekel az ebédfőzéssel, a receptet követelem, miközben a második konzervet kanalazom be a megmelegített készletből.

Összepakolunk, s nyomasztó hőségben várjuk, hogy az óceán visszahúzódjon s utat engedjen nekünk. Végül vezetőnk int: mehetünk. Kissé csodálkozunk, mert rajtunk kívül talán egy vagy két kétkerék meghajtású autó merészkedett be erre a helyre, a többi mind nagy, erős terepjáró, s még azok gazdái is csak ülnek, várnak. Ahmed, a kísérőnk viszont nyugtatgat, mehetünk bátran, legyünk mi, akik elsőként kitörnek.

OK, így leszünk a Trafic-kal „prömierek”, aztán a többiek is nekilódulnak. Vágtatunk vagy 6-8 percig, aztán Ahmed megálljt int, mert olyan partszakaszhoz érkezünk, ahol még mindig túl magasra csap a víz. Annyira megelőztünk mindenkit, hogy egy jó 60-70 centiméteres frissen döglött (értsd: nemrég partra vetett és kimúlt) halat is felvehetek a fövenyről és azt lóbálom a minket utolérőknek: én már horgásztam is egyet azóta.

Amúgy kérdik, miért álltunk meg, mondom Ahmed véleményét. Néhányan elfogadják döntését, néhányan viszont gázt adnak és mennek tovább. Ez egyéni felelősség kérdése.

Ki- illetve feljutunk a partról, haladunk tovább Mauritánia fővárosa, Nouakchott felé. Egyszer térünk vissza az óceán mellé, egy halászfaluban, ahol egy partra vetett hajóroncs a látnivaló. A roncs kevésbé, a falu viszont annál inkább döbbenetesebb: mindenütt szemét, irgalmatlan szagok, a szegénység megannyi, döbbenetes jelével.

A roncs mellett szép csigaházak hevernek elszórtan a földön, de nem merek felenni egyet sem, mert félő, hogy azonnal pénzt kérnének érte, és mi inkább minél előbb el akarunk tűnni innen. Köszönünk a halászoknak és megyünk tovább.Estére megérkezünk a fővárosba. Elképesztő zűrzavar – persze lehet, hogy csak az idegennek az.

Mindenesetre az első gondolatunk: ha egy otthoni közlekedésfelügyeleti szakember látná, milyen járművek mozognak itt az utcákon, vagy dörzsölné a markát, mert legalább 150 évre elegendő munkája lenne, vagy azonnal pályát módosítana. Nincs is mersze senkinek kóborolni este sehová, no meg a fáradtság is hamar ledönt mindenkit.

 

2007. január 24., szerda

Reggel a közelben találunk egy internetes zugot, innen leadjuk előző tudósításunkat, de az üzenőfalra érkezett észrevételekre reagálni sajnos már nincs idő. Pedig lenne mit… J Azt viszont meglepetéssel fogadjuk, hogy egyre többen érdeklődnek utunk iránt, így többek között a Magyar Televízió internetes szerkesztője is figyelemmel kíséri beszámolóinkat.

Ahhoz képest, hogy egy fővárosból hajtunk ki, még mindig ámulunk az itteni viszonyokon. Egymást érik a szamárkordék, a buszok külön tanulmány tárgyát képeznék, nem beszélve azokról a roncsokról, amelyeknek egyáltalán a mozgása csodaszámba megy. Nem becsmérlés, lenézés ez, pusztán a látottak leírása.

Nouakchott után kb. 100 kilométerrel magyar nemzeti színeken akad meg a pillantásunk: a Csepel poroszkál előttünk. Előzünk, integetünk – ez már begyakorolt koreográfia. Aztán monoton autózás több száz kilométeren át. A táj képe ismét változik: a sárgás homok most már egyértelműen vörös színre vált, a sivár szaharai dűnék szavannába enyhülnek.

Az út mentén rengeteg állati tetem oszlik, bomlik – és persze bűzlik. Tevék, kecskék, szamarak. Először arra gyanakszunk, hogy ezeket a szerencsétlen párákat valami elütötte, de amikor egy helyen hat dögöt is látunk, akkor valami más okot keresünk – de nem találunk.

Egy benzinkútnál megint összeverődik a mezőny néhány autója. A mi Renault Trafic-unk viseli a 42-es rajtszámot, s ki tolat bele? A 41-es rajszámú csapat! Szerencsére csak egy kis horpadás a rendszámtáblán, de azért furcsa, hogy ekkora térben két magyar koccolja le egymást. Kicsi ez a sivatag… Harag persze nincs, nem olyan ez a társaság.

A betétlapot is ráér majd itthon ideadni.

Egyébként bármerre is állunk egy pillanatra, soha nem maradunk egyedül. A legeldugottabb helyeken is rövid időn belül gyerekek rohannak elő és „mössziő-znek”, no meg „pöti kadu-znak”. Azaz: ajándékot kérnek, bármit. Kezet is nyújtanak és nagy boldogság annak, akivel kezet rázunk. Lassan megszokjuk már az állandó kéregetést. Sajnálattal tölt minket a sorsuk, de segíteni nem tudunk.

Ezzel olyan szervezet is nehezen birkózik, mint az ENSZ. Adunk persze egy-egy csokit, cukrot, konzervet, az egyszerű golyóstollért meg egyenesen odavannak. Lopni soha nem próbálnak meg tőlünk (eddig, más csapatok viszont rosszabbul jártak e téren), viszont mindenre szégyenkezés nélkül rámutatnak, mindennel megpróbálkoznak, amit elkunyerálhatnak.

Ha a Budapest-Bamako mezőnyéből bárki is titkon valamiféle afrikai romantikát várt ettől a túrától, az most már végérvényesen szembesül a valósággal. Az afrikai szegénységet és nyomort látni testközelből egyszerre szomorú és félelmetes. Az ember agya jár, hogy mit lehetne itt tenni, de ha valaki egyszer rájönne a megoldásra, akkor a Nobel-díj lenne a legkisebb elismerése. Pedig valamit tenni kell.

Mi azt tesszük, hogy megyünk tovább. Gyakorta kell megállni az úton átbandukoló vagy éppen ott sziesztázó kecskék, tevék, szamarak miatt. Egy tehéncsorda esik gondolkodóba, hogy átmenjen vagy sem, s bizonytalanságukat látva lassítunk. A fele átmegy előttünk, a másik fele megtorpan.

Noszogatjuk őket szépen, kedvesen, magyarul, de csak meditálnak még egy sort. Elindulunk, az első autónk át is jut közöttük, de ekkor rájövök: hát ezek nem értik a magyar szót! Ki is kiabálok az ablakon: Yallah! (Gyerünk!) S erre tényleg megindulnak! A mögöttünk jövő autóban ülők valahogy nem nagyon örülnek a nagyszerű helyzetfelismerésnek. Érthetetlen.

Nagyon monoton a vezetés ezen a szakaszon, az állatokon kívül a gyatra minőségű utak teszik próbára a reflexeket, tartják fent az éberséget. Érdekes falvakon haladunk át, a fotózás ellen többnyire hevesen tiltakoznak az emberek. A mai napon Kiffa városát választjuk éjszakai szálláshelynek, s így tesznek még sokan mások is a mezőnyből.

Többek között az a srác is, akiről még a rajtnál esett szó, méghozzá abból az apropóból, hogy a rajt előtti napon döntötte el: csatlakozik a mezőnyhöz, s lelkesedésére és whiskyjére épített. Itt, Kiffában összefutunk, bemutatkozunk egymásnak személyesen is. Orsós Endre, s „Cigánygyerek az égből” néven autózik, mivel roma srác a Tolna megyei Újiregből. A verseny előtti napon derült ki, hogy kész lesz az autója, beváltott hát pénzt, s lesz ami lesz alapon belevágott.

„Nekem régi álmom, hogy egy napot eltölthessek a sivatagban, ott aludjak, s reggel ébredve a sivatagban főzzek egy kávét. Arra gondoltam, ha ez teljesül, akkor már megérte. Aztán nézd meg: megfőztem a második kávét is, majd a harmadikat… S a legfontosabb, hogy együtt iszom meg a többiekkel, mert ebben az egészben éri a legtöbbet.

Sokan álltak mellém, nélkülük nem sikerült volna idáig eljutnom, külön köszönettel tartozok a Tirpák Powernek, a dióspatonyiaknak, az El Bamakó csapatának, de mindenki másnak is, akik lelkileg segítettek. Az összetartás ad erőt” – mondja el Endre, miközben Kiffában este mosogatáshoz készül. A szerencse is mellé szegődött, menet közben be tudta szerezni a szükséges papírokat.

Endre tehát jó gyerek, igaz, a közös beduin sátorban úgy horkol, hogy az éjszaka becserkézte őt egy szafaris vadászcsapat, mert a hangból ítélve kapitális rinocéroszra gyanakodtak…

2007. január 25., csütörtök

Endre finomnak éppen nem mondható gordonkázását a talán 30 méterre tőlünk tanyázó szamarak óbégatása színesíti hajnalban, és megjelentek a szúnyogok is. Így kissé törődött az ébredés, fogmosás ásványvízzel, egyeztetés a csapatok között, hogy jó lenne összeállni megint a mali határ előtt, hogy simábban menjen az átléptetés. S persze jó együtt is maradni a következő éjszakára is, mert így biztonságosabb. Sokan már azt is tervezik, hogy a magukkal hozott adományt mikor, hogyan, kinek adják majd át.

Elindulunk. A vezető dolgát most is nagyban megkönnyíti a mellette ülő navigátor ténykedése: Vigyázz, tevék! Balról szamarak! Jobbról kecske átvágás! Hát így megy ez Mali felé közeledve. Az autóban új zajok hallhatóak, de ez nem műszaki hibára utal. Rendre új tárgyakat cipelünk az autóban: van már teveveszély táblánk, hódeszkánk (?!) – ezt a homokdűnéknél hagyta ott valaki, mi meg elhoztuk, Kiffában pedig a szomszédok adták kölcsön a tábori asztalukat és székeiket, s reggel korábban indultak, mint mi. Az egész mezőnyre jellemző: ki egy-egy tárgyat, ki pedig egy-egy csapattagot hagy hátra, tudva, előbb-utóbb úgyis minden és mindenki a helyére kerül.

Újabb pihenőnél ismét összeverődik néhány magyar autó, Endrével is folytatjuk a beszélgetést. Mondja: „Tudod, ez az egész nekem egy nagy álmom volt, és a családom mellém állt, hogy valóra váljon, mert tudják, hogy eddig is és ezután is értük dolgozok, értük élek. Én egy egyszerű ember vagyok, nem tartozok a felső tízezerbe, de erre összegyűjtöttem a pénzt, persze a legszükségesebbekre.

De az fantasztikus érzés, hogy elérsz valamit és még fantasztikusabb, hogy ennyi jó barátra leltem és hogy ennyire együtt dobog a csapat” – így Endre. Nekem meg az jut az eszembe: de nagyon jó lenne, ha az odahaza a magyarokat nagy általánosságban előszeretettel rasszistázók találkoznának Endrével…

A határhoz érkezünk. A retesz egy olajoshordó, a gyerekek pedig már lesben állnak, alig várják, hogy megálljon az autó és már rohannak is („mösziő, pöti kadu”). A határőrök nem győzik elhessegetni őket – itt csak nekik van joguk ajándékot kunyerálni. Élnek is vele: konzerv, csoki, póló szerepel a kívánságlistán, de egy sima reklám golyóstollért ők is majd megőrülnek, egy mutatós darabért kenyérre kenhetőek. Adunk szívesen, a szponzorok szóróanyagai most igazán kincset érnek.

Átlépünk Maliba és az első várost, Niorot célozzuk meg. Itt keresünk egy nagyon olcsó szállást, amely az árszínvonalhoz korrekten igazodó szolgáltatást nyújt. Ráadásként egy olyan francia vendéget, aki bravúros teljesítménnyel erősíti nemzete pökhendiségéről alkotott világképet. Ennek leírására inkább alszom egyet.

– Nyéki Zsolt –








hirdetés