Többtonnányi szeretet fogadja mindennap az állatpark gondozóját

Vadász Gábor és az állatpark három ázsiai elefántja
Vadász Gábor és az állatpark három ázsiai elefántja
Nyíregyháza, Sóstó – Az elefántgondozóé ritka és veszélyes munka. Egy nyíregyházi kiváltságos vallott lapunknak a kulisszatitkokról.

Az elárvult kiselefánt az ölében hajtja álomra a fejét, a nagy pedig az ormányával öleli meg Vadász Gábort, ha rossz napja van – keveseknek adatik meg efféle vigasztalás. Talán húszan élnek Magyarországon, akiknek részük lehetett hasonlóban a három elefánttartó állatkert volt és jelenlegi dolgozói közül.

A 33 éves, nagykállói születésű elefántgondozó a vakszerencsének köszönhetően csöppent a szakmájába, amit most már semmi pénzért nem cserélne el.

Nomen est omen?

Vadász Gábor vadgazdálkodási technikusi képesítést szerzett, ebben a szakmában azonban nehéz elhelyezkedni. Hazai vadakról és háziállatokról tanult; mielőtt szerencsét próbált a Nyíregyházi Állatparknál, sosem gondolta volna, hogy a legnagyobb szárazföldi emlősökkel köthet barátságot. Kitartásának köszönhetően 2005-ben az Afrika-panoráma dolgozója lett, majd amikor az első vastagbőrű, Athos, a fiatal szélesszájú orrszarvú megérkezett Nyíregyházára, Gábor sorsa is eldőlt. Beleásta magát a szakirodalomba, és összebarátkozott az akkor még magányos állattal.

– Ő volt az első, és mindig ő marad a kedvenc – meséli a szakember Athosról. Nehéz is lenne letagadnia, ugyanis tetoválás formájában az orrszarvú portréja díszíti a jobb karját.

– Sok tévhit kering ezekről az állatokról. Igaz, érzékenyek a hirtelen mozdulatokra, hangokra, agresszívek, ha valaki megsérti a személyes terüket és nehéz megnyugtatni őket, de egyébként nagyon okos, barátságos állatok, ugyanúgy lefekszenek egy kis vakargatásra, mint a kutyák – enged bepillantást az orrszarvúk világába, és hozzáteszi: – Az elefántnak lehet parancsolni, az orrszar­vútól viszont csak kérni lehet.

Athos azóta – az Európai Fajmegőrzési Program keretében – Salzburgba költözött, gondozója pedig 2006 óta az elefántosok csapatát erősíti.

– Vonzott a kihívás, ami a legnagyobb szárazföldi emlősök gondozásával jár, érdekelt, hogyan gondolkodnak, ezért kértem át magam – eleveníti fel Gábor, arról pedig, hogy nem bánta meg a döntését, a bal karján látható elefánttetoválás tanúskodik.
– Ez egy csapatmunka, nyolcan vagyunk rá a parkban. Örök hálával tartozom Takács Zoltán rangidős gondozónak, akitől nagyon sokat tanultam.

sos

Sikeres tenyészprogram

A Nyíregyházi Állatparkban jelenleg három ázsiai és négy afrikai elefánt él, az utóbbiaknál a bemutatásukon felül a tenyésztés is cél. A tenyész­program mindjárt egy furcsa esettel kezdődött: bika nélkül született elefántborjú – mint kiderült, Yoki már vemhesen érkezett meg Izraelből.

– Egyszer csak kétszáz liter magzatvíz csobogására lettem figyelmes, mintha felborult volna egy nagy hordó – emlékszik vissza Gábor az ellésre, ami hatalmas élmény volt az állatpark dolgozóinak.

– Persze, készenlétben állt a csapat, ami az állatorvoson kívül a gondozókból, a fotósból és egy lakatosból állt, ugyanis ekkora állatoknál bármikor előfordulhat, hogy nekifeszülnek egy ajtónak; ilyenkor a gyors vasmunka emberi és állati életeket menthet.

– A kiselefánt körülbelül másfél mázsás volt, de sajnos nem állt rendelkezésre hitelesített mérleg, pedig Európa legnagyobb borjaként vonulhatott volna be a történelembe.

A második borjú megfoganásában már annál nagyobb szerepe volt a nyíregyházi személyzetnek: naplóban rögzítették az állatok viselkedését, mindennap vizeletmintát vettek tőlük, amiből kirajzolódott a hormongörbéjük. Az adatok alapján mindössze másfél hónap alatt elérték a sikeres megtermékenyítést, ami az állatpark látogatóinak szeme láttára történt.

A tenyészprogramban sajnos nem vehetik számításba a gondozók lelkivilágát: az elefántok folyamatos forgásban vannak.
– Odaadod a szíved, neveled, de végül el kell engedned őket – említi az állatpark munkatársa, milyen árnyoldala van a szakmájának a tizenkét órás műszakokon és a folyamatos telefonügyeleten kívül.
Veszélyes munka

És hogy milyen – Gábor szavával élve – a fánik gondozóinak egy átlagos napja?

– Kétféle módon foglalkozunk az elefántokkal. A jövő a rácsokon keresztüli gondozás, amit a biztonsági megfontolások indokolnak. A Nyíregyházi Állatparkban is bevezették az afrikaiaknál; ez az egyik oka, hogy én az ázsiaiakkal foglalkozom, ahol még van lehetőség az úgynevezett direkt kontaktra. Az elefántok veszélyes állatok, ezért csak párban mehetünk be hozzájuk; engem viszont ez a szoros kapcsolat éltet velük: Jázminnal, az ötvenéves vezérrel, Tányával, aki a legokosabb, egyben a legfélősebb is közöttük – már attól is megijed, ha egy falevél esik a hátára – és Motkival, aki a legkiegyensúlyozottabb, viszont egy kicsit oktondi, és bármit megtesz egy kis ételért. Jázminnak egyébként már volt egy ikervemhessége, ami állatkerti körülmények között egyedülálló, ám sajnos elvetélt.

– Mindennapos feladatunk a fürösztés és a tréning. Háromhavonta esedékes a pedikűr, de rendszeresen gyakoroljuk a lábemelés mozdulatsorát, hogy szükség esetén zökkenőmentes legyen. Ugyanez a helyzet a vérvétellel is, amihez a fülét nyújtja egy elefánt. A verés vagy a megvonás nálunk tabu, a nevelést másképp oldjuk meg: például ha egymás után tízszer fel kell emelniük a lábukat, vagy egy fél órát sétálnak körbe-körbe, miközben néha le kell feküdniük, esetleg a vezérállat léphet be utolsónak valahová, értenek belőle.

– A szállításra már fél évvel korábban megkezdjük a felkészülést: hetente háromszor–négyszer gyakorolunk, hogy ne okozzon gondot se a felszállás a kamionra, se a lábak megkötése. A végén a parancsszavak helyett átszoktatjuk az elefántokat egy jelrendszerre, ugyanis a külföldi állatkertekben nehezen boldogulnának a magyar parancsszavakkal.
Csókot!

– A „salute” francia szót a legtöbb elefánt érti, erre égnek emelik az ormányukat. A nyíregyháziak ennél jóval többet tudnak: kutyamódra visszahozzák például az eldobott ankuszt, parancsra „trombitálnak”, Tánya pedig még csókot is ad, ha kérem.
Vadász Gábor szerint az elefántoknál szinte minden emberi tulajdonság, viselkedésforma tetten érhető, csak hazudni nem tudnak. Többek között pajkosak: ha unatkoznak, megkergetik az antilopokat vagy a kacsákat, elterelik a gondozó figyelmét, hogy a másik vastagbőrű ellophassa kedvenc játékszerüket, a slagot, de utána önként részt vállalnak a büntetésből is.
A gyászt szintén ember módjára élik meg: amikor Yoki léprák miatt elpusztult, borja nagyon sokáig próbálta keltegetni, és az egész elefántos csapatra szükség volt, hogy elhívják mellőle. Ezután fél évig csak egy gondozó társaságában tudott aludni.
– Ilyenkor néha én is elszunyókáltam, és volt, hogy arra ébredtem: egy hétmá­zsás elefánt hajtotta az ölembe a fejét – emlékszik vissza a szakember a szomorú esetre.

Útban a kis páncélos

Vadász Gábor tíz éve foglalkozik a Nyíregyházi Állatpark vastagbőrűivel, és annyira szereti, érti őket, hogy eszébe sem jutna más foglalkozás után nézni. Nem tartja magát elefántspecialistának – mint mondja, ahhoz még nagyon sokat kell tanulnia.
Újabban az indiai páncélos orrszarvúknak is gondját viseli – mostanában ennél a fajnál is sikeres volt a párzás, a közeljövő legfontosabb kérdése Gábor – és az egész állatpark – számára, hogy vajon születnek-e kis orrszarvúk Nyíregyházán.

sos2

Mit és mennyit?

Egy elefánt naponta negyed tonnát eszik: hat bála szénát és három–négy talicska zöldséget, emellett másfél hektoliter vízre van szüksége.

A szárított kenyeret nagyon szeretik, azért bármire képesek. Édességet az esélyegyenlőség jegyében nem kapnak, ugyanis egyikük, Motki valaha cukorbeteg volt. Sajnos a látogatók a tiltás ellenére rendszeresen bedobálnak mindenfélét – chipset, ropit – ami nem tesz jót az elefántoknak. Jázmin kedvence a görögdinnye és a banán.

KM-HP








hirdetés