Utolsó cafatok a csonton

Meglehetősen homályosan lát és nagyokat néz, aki az árlistát fürkészi mostanság a húsboltban (is). A tarifák egyre inkább húsbavágóak. Ég a talaj a lábak alatt – még a végén doktort kell hívni a hüledezés következményeként.

Az apránkénti, de annál intenzívebb üzemanyagdrágulás feltartóztathatlan hordalékaként szép csendben újra forintosítják a termékeket. Aztán a pénztárnál leblokkol a halandó, amikor felcsendül bentről a zsigereket ingerlő szólam: „Jobban élünk, mint egy éve!”. Az adókulccsal lelakatolt béremelés nyomán a fizetés még kevesebbre elég. Elég hamar tetten érhető az össznépi reakció: döntéshozóinknak sürgősen szét kell nézni a bérből, a fizetésből, a közmunkaprogramból, a támogatásból élők lehangolóan szélesedő táborában. Nagyon nagy a baj. Vajon hol a határ, mikor forr egységbe például a taxisok, a fuvarozók ereje? Mi kell még ahhoz, hogy elpattanjon a húr? Mennyi cafatot lehet még marcangolni a magyar csontról?

Hiába a gazdag kínálat az üzletekben, kevesebb a vásárló, hiába csábít a drága üzemanyag, valahogy kevesebb vonzódnak a töltőállomásokhoz, hiába a sok cicomás terv és a szakmailag megalapozott ígéret, ha a hitelállomány vészesen csökken. Mármint az adott szó hitele.

- Ladányi Tóth Lajos -