Váci Mihály a szívébe zárta és nem feledte

Váci Mihály bronzszobra Nyíregyházán, a Bessenyei téren – ifjabb Szabó István alkotása
Váci Mihály bronzszobra Nyíregyházán, a Bessenyei téren – ifjabb Szabó István alkotása - © Fotó: KM-archív
Nyíregyháza – Negyvennyolc éve hunyt el a Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, a nyíregyházi születésű Váci Mihály.


Ezerkilencszázhatvanban történt. A madarak és fák napját ünnepeltük Tarpán. A májusi napfénytől elvarázsolt Baksai-erdő hétszáz kis diák zajától volt hangos. Mi, hetedik osztályosok, az ösvény szélén vertünk tanyát, játszottunk, beszélgettünk. Odajött hozzám Etelka tanárnő, kezében egy vers, s megkért arra, hogy tanuljam meg, mert író-olvasó találkozó lesz, és e sorok költője látogat el hozzánk. Nézem, Váci Mihály: Mindenütt otthon. Elolvastam. Nagyon tetszett. Néhány nap múlva izgatottan indultam a rendezvényre, amely a mozi helyiségében volt. Beléptem a zsúfolásig megtelt terembe, az emelvényen ültek a vendégek, egy mosolygós, szeretetet sugárzó középkorú és egy idősebb, őszülő hajú férfi, Váci Mihály és Féja Géza.

Arra nem emlékszem, hogy sikerült elmondanom a remekbe szabott sorsokat, de arra igen, hogy amikor a színpadhoz vezető lépcsőn jöttem lefelé, valaki megfogta a kezem és segített. Ő volt, a költő, Váci Mihály. Odavezetett az asztalhoz, ahol a vendégeink könyvei hevertek, és megvette nekem a Nincsen számodra hely című kötetét.

Nem lehet szavakba önteni az örömet, amit akkor éreztem. Én mint lelkes versrajongó, arra kértem a költőt, hogy ha Budapesten találkozik íróbarátaival, kérje már meg őket, hogy írják le a nevüket egy papírra, mert itt a távolban van egy kisdiák, aki nagyon boldog lenne. Azt válaszolta, hogy írjam meg az Új Írás Szerkesztőségébe, hogy hova küldje el. Én írtam. Vártam a választ, s már azt hittem, hogy álom volt az egész, amikor a postás Feri bácsi kiabálta a nevemet, kezében egy nagy borítékkal. Izgatottan futottam elé. Igen, igen, a feladó Váci Mihály! Az igazi meglepetés csak ezután következett: egy notesz hullott ki a borítékból – tele auto­grammal. Néhány nevet említek: Veres Péter, Féja Géza, Juhász Ferenc, Jobbágy Károly, Moldova György, Nagy László, Hidas Antal, Csoóri Sándor, Czine Mihály… összesen huszonkilenc. A lapok már megsárgultak, de ma is féltve őrzöm, hogy továbbadhassam az unokáimnak.

A jutalom: egy mosoly

Másodszor 1964. október 18-án, középiskolás koromban találkoztam Váci Mihállyal.

Tarpáról utaztam nap mint nap Fehérgyarmatra a technikumba. Diákpróbáló idők jártak felém, reggelente fél hatkor keltem, fél hétkor indult a busz, hét óra után már néhány bejáró társammal ott fagyoskodtunk a félig fűtött teremben. Igaz, három óra után már otthon voltam, így a szabad délutánokat Tarpán, a könyvtárban vagy a kultúrházban töltöttem, ahol az igazgató, Novákné Margitka a patronálóm, segítőm lett. Ő mondta egyik alkalommal, hogy válasszak egy verset Váci Mihálytól, aki nemsokára eljön hozzánk. Nagyon megörültem, büszkén mondtam, hogy én már ismerem őt. Beköszöntött a nagy nap. Margitka azt javasolta, hogy maradjak hátul a fiatalok között, mert a költő kíváncsi arra, megismeri-e a tarpai kis barátját. A klubteremben legalább húszan voltunk, amikor belépett. A hátsó sorból lestem felé, ő lábujjhegyre állt, szemével pásztázta a sorokat. Megállt a tekintete és rám mutatott, ő az. Boldogan üdvözöltük egymást. Beszélgettünk, minden érdekelte, hogy élünk, hol tanulok. Elmondtam őszintén a sorsomat, azt is, hogy magyar szakos tanár szeretnék lenni.

Következett az ünnepélyes találkozó, ahol a Búcsúzás című versét adtam elő. S utána, remélve, hogy kapok néhány elismerő szót, közeledtem felé. Ő fáradt mosollyal a szája körül mondta, hogy nem jól választottam, mert ez a vers számára szomorú emléket idéz, ugyanis a szanatóriumban töltötte napjait, amikor ezt írta. Ez a vers akkor is szép, és az a sora: „mennék, de most minden lépésnek szívembe botló súlya van”, csodás – feleltem. Nem válaszolt, csak egy mosollyal jutalmazta szavaimat.

Egy évvel ezelőtt az unokám ezt a verset mondta a ballagási ünnepségen.

Nem hozott szégyent Vácira

A Bessenyei György Tanárképző Főiskola évnyitó ünnepségén láttam újra 1965 szeptemberében. A színpadon komoly tekintélyek, a nézőtéren leendő tanárok, köztük ülök én is. Elröppent pillanatok, s végül énekeljük a Himnuszt. Szemben velem, az emelvényen sok idegen között egy barátságos, ismerős arcot fedeztem fel. Váci Mihály. Azonnal átfutott az agyamon a gondolat, el kell mondanom neki, hogy itt vagyok, sikerült az álmom. Előresiettem. Izgultam, mi lesz, ha nem ismer meg. Fölösleges volt, észrevett, messziről mosolygott. Csak annyit mondott, örül, hogy itt lát engem, s már sodródott is tovább a tömeggel.

Az évnyitó után néhányan Nyíregyháza felfedezésére indultunk, betértünk az Anna presszóba. Topogtunk egy kicsit, szemünkkel üres asztalt keresve, amikor észrevettem, hogy valaki felém integet. Ez nem lehet igaz! Hiszen ő Váci Mihály – egy mosolygós, barátságos és egy komoly tekintélyt sugárzó férfi társaságában. Elindultam feléjük, a lányok meglepetten bámultak utánam. Hellyel kínált és bemutatott a társainak, Margócsy József és Bachát László főiskolai tanároknak. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen fontos szerepet játszanak következő éveimben a magyar tanszék méltán legendás hírű vezetői. Nem hittem, hogy emlékeznek rám, ezért ért meglepetésként, amikor az első irodalmi vizsgám előtt Jocó bácsi azt mondta: „Pofikám, remélem, nem hoz szégyent Váci Mihályra.” Nem hoztam szégyent rá.

Az utolsó találkozás

Egy évvel később ültem a főiskolai kollégiumi szobában, amikor a hangosbemondó a nevemet szajkózta, telefonhoz hívott. A portára siettem, fölvettem a kagylót: „Itt Váci Mihály.” Nem tudtam megszólalni a meglepetéstől. „Mi az, nem ismer?” – kérdezte ő. Aztán elmondta, hogy most utazik vissza Budapestre, a vonat indulásáig van egy kevés idő, s szeretné tudni, hogy érzem magam a főiskolán. Néhány perc múlva a barátnőmmel együtt az állomáson voltunk a büfében. Sűrű cigarettafüst, sok ember, de Váci Mihály sehol. Ekkor feltűnt az ajtóban. Több helyről hallatszott, „Mihály, Miska, ide, ide!”, de ő elindult felénk. Leírhatatlan öröm és büszkeség töltött el. Leültünk és beszélgettünk. Miről? Mindenről, iskoláról, családunkról. Ígéretet kaptam a nagy költőtől, hogy eljön majd egy rendhagyó irodalomórámra. Elröppent az idő, és elvitte őt a vonat.

Egy matematika szakos társunk odajött hozzánk és azt mondta: „Képzeljétek, láttam Váci Mihályt. Édesanyámat odaültettem mellé, hogy beszélgessenek. Milyen kár, hogy ti nem láttátok!” A barátnőmmel összemosolyogtunk. Milyen kár, hogy nem jöttél korábban!

Soha többé nem láttam őt. Megrázó hírt közölt a rádió 1970. április 16-án: egy delegáció tagjaként Hanoiba utazott és meghalt Váci Mihály költő.

– Csaláhné Varga Erzsébet –








hirdetés