Vajon ki volt az utolsó és a legutolsó 1848-as honvéd?

Lebó István még megérte március 15. nyolcvanadik évfordulóját
Lebó István még megérte március 15. nyolcvanadik évfordulóját
Nyíregyháza – Megőrizzük emlékét az 1848–49-es szabadságharc utolsó tanúinak.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó élő tanúja és résztvevője 1928. június 1-jén, 97 éves korában hunyt el – olvashatjuk a korabeli híradásokban. Akkor mindenki úgy tudta az országban, hogy Lebó István honvéd személyében az utolsó ’48-as katona távozott az élők sorából.

Petőfivel és Kossuthtal

Lebó István 1831-ben született a Felvidéken, Hont vármegyében, egy Ipolyszele nevű falucskában. Még csak 17 éves volt, amikor beállt honvédnek a későbbi aradi vértanú, Nagysándor József táborába. A szabadságharc számos ütközetéből vette ki a részét, s előfordult, hogy egy zászlóaljban szolgált Petőfi Sándorral. Az 1849. augusztus 2-ai debreceni csata előtt Kossuth Lajossal is találkozott, akivel néhány szót váltott. Ez volt az az ütközet, ahol Lebó honvédet orosz kardvágás érte. Fogságba esett, de sérülései miatt később szabadon engedték.

Büszkén viselte atilláját

A szabadságharc bukása után bujdosnia kellett, ennek köszönheti viszont, hogy az osztrák kényszersorozást sikerült elkerülnie. Életében változást az 1867-es kiegyezés hozott, ugyanis két évvel később Vidats János ’48-as százados javasolta a pesti közgyűlésnek, hogy a szabadságharc rokkant honvédjeinek az időskori ellátására a Soroksári út végén Honvédmenház létesüljön. Az épület végül 1872. szeptember 29-én, a pákozdi csata évfordulóján nyitotta meg kapuit.

A menház a fennállása alatt 1500 egykori magyar katonának adott otthont. Közéjük tartozott Lebó István is, az aggastyán büszkén viselte vörös bojtos kék sapkáját és csokoládébarna színű, kitüntetésekkel ékesített, piros zsinóros atilláját. Nagy idők tanújaként mindig örömmel és szeretettel beszélt a szabadságharc napjairól, a régmúltról. A Honvédmenház legidősebb tagjának, a 106 évesen elhunyt Szili István honvédnek a temetésén is részt vett 1918-ban, tanúja volt az első világháborúnak és a legnagyobb magyar traumának, Trianonnak is.

Fájó szívvel látta, ahogyan szülőfaluja egy idegen ország fennhatósága alá került. Ott volt a Batthyány-örökmécses leleplezésénél 1926-ban, míg 1927-ben díszsátorban üldögélve figyelte a Kossuth-szoborcsoport avatását a Parlamentnél. Még megélte március 15. nyolcvanadik évfordulóját, de az utolsó évében már sokat betegeskedett. Mielőtt örökre lehunyta volna szemeit, Görgei Artúr honvédtábornok neve hagyta el ajkait. Temetésére 1928. június 5-én került sor: tölgyfakoporsóját a Nemzeti Múzeum oszlopos előcsarnokában ravatalozták fel. A derék honvéd végső nyughelye a Fiumei úti Nemzeti Sírkert lett.

Lebó István halálával mindenki azt hitte, hogy vele sírba szállt a legendás idők utolsó tanúja, mígnem egy hatalmas termetű, deres bajszú öregúr meg nem jelent az illetékesek előtt. Egy szót sem szólt, csak kiteregette vaskos paksamétáját, amelyben halomban hevertek a megsárgult, régies írású okmányai. Ezekkel igazolta az öreg, hogy Fischl Józsefnek hívják, 1827. szeptember 11-én született, végigharcolta a szabadságharcot és őrmesteri ranggal, fél kezére megrokkanva hagyta oda a katonai szolgálatot.

És aki tényleg a legutolsó

Alig akartak hinni neki, egyre csak azt mondogatták, hogy „Lebó bácsi volt az utolsó”. – Attól, hogy nem a menhelyen élek, még lehetek én negyvennyolcas honvéd – válaszolt, Lebóval kapcsolatban pedig csak annyit jegyzett meg: – Hát ha ő volt az utolsó, akkor én vagyok a legutolsó.

Az iratátvizsgálás után hivatalosan is megállapították, hogy Fischl József szavai megfelelnek a valóságnak: valóban ő a legutolsó ’48-as honvéd, az egyedüli a legendás ármádiából. Hiába kutattak egész Magyarországon, sem Budapesten, sem pedig vidéken nem találtak több idős negyvennyolcast. Sajnos 1929 márciusában – egy influenza következtében – az akkor 102 esztendős Fischl bácsi is elhunyt. Hamvait a rákoskeresztúri temetőben helyezték el.

– Holmár Zoltán történész –








hirdetés