Valamennyien a városalapítók örökösei vagyunk

Már több mint egy évtizede, hogy május elején-közepén az emlékezés virágaival kezünkben ide sétálunk Nagy Benedek Városalapítók című szobrához, hogy tisztelegjünk az ősök előtt és hogy gondolatban visszaröppenjünk a 18. század közepére. Kujbusné Dr. Mecsei Éva írása.

Talán nem is gondolta az akkori birtokos, gróf Károlyi Ferenc, amikor 1753. május 16-án nagykárolyi kastélyában aláírta a telepítési pátensét, hogy ezzel egy évszázadokon át különleges fejlődésű városnak veti meg az alapját. Hiszen ő csak dolgos-szorgos embereket szeretett volna idehívni, akik az ecsedi uradalom megvásárlásával hozzákerült falu, Nyíregyháza nagy határát megművelik és hű alattvalói lesznek. A megélhetéshez elegendő földet, a boldoguláshoz esélyt adó gazdasági lehetőségeket, a bármilyen hit gyakorlásához pedig vallásszabadságot biztosító okirat, no és nem utolsósorban Petrikovics János szarvasi csizmadiamester mint telepítő szervezőkészségének köszönhetően a néptelenedésnek indult település néhány év alatt Szabolcs megye legnagyobb faluja lett.

Amikor 1786-ban mezővárossá válva 4 országos vásár tartásának jogát is megkapta, már több mint 7 ezren laktak itt, és még akkor is folyamatos volt a bevándorlás. Mindig örömmel látták azokat, akik szorgalmas munkájukkal, tudásukkal a közösség javára voltak. Az újonnan érkezők pedig friss információkat, más szemléletet, másfajta tudást hoztak. Itt ötvöződött a korabeli lakóhelyek tudása: a békési, piac­orientált állattenyésztéssel és földműveléssel foglalkozó településeken felhalmozott agrárismeret a felvidéki mesterek kézműves-szakértelmével, a kereskedéssel, pénzgazdálkodással, a vándorló iparos legények világlátottsága a város ügyeiben eljáró, Budáig, Pozsonyig, Bécsig eljutó küldöttek nyitottságával, akik hozták a kipróbálásra érdemes jó példák hírét.

A megye közepén mintegy evangélikus tót szigeten élők pedig látva a mintákat, mertek lépni, mertek kockáztatni. Volt hozzá elég hitük, megfontoltságuk és bátorságuk. Nem volt előttük lehetetlen. 1803-ban, majd 1824-ben úgy váltották meg terheiket földesuraiktól saját pénzükből és a több száz ismerőstől felvett hitelekből, mint ahogy csak alig néhány településnek sikerült a 19. század eleji Magyarországon. Úgy járták ki Bécsben az udvarnál az önállóságukat biztosító különleges kiváltságot és a még ma is használatos címert, hogy ilyenre nemhogy a megyében, de az országban sem volt példa. Közben felsőbb iskolát, kisded­óvót alapítottak, olvasótársaságot, a kultúrát terjesztő kaszinót hoztak létre, tehetséges fiaikat pedig tanulni küldték a hazai és a külföldi iskolákba.
1849 után ezt a különleges, egyedi utat közös mederbe terelte a történelem, de a fejlődés nem állt meg, csak az idők változásához igazodva más lett az iránya, mint ahogy a helyi társadalom is. Az őslakosok szállásaikra költözve gazdálkodtak, az 1876-ban megyeközponttá váló, polgárosuló várost pedig megtöltötték a hivatalnokok, kereskedők, ügyvédek, katonák, diákok. A polgárosodást mutatta, hogy egyre több szép ház épült, kulturális, gazdasági, karitatív egyesületek, társaságok alakultak, a városlakók számos alapítványt tettek. Megpezsdült az élet. Nyíregyháza sajátos hangulatával számos írót, költőt, a képzőművészet különböző ágaiban alkotót ihletett meg, akik az írott és tárgyi emlékek mellett munkájukban hagyták ránk a város történelmi lenyomatát. A 20. század traumáit, tragédiáit, a világháborúkat átélt Nyíregyháza mindig igyekezett nemcsak főnix­ként újjáéledni, hanem lépést tartani a jelennel, jövővel.

Bár a világ 1753 óta nagyot változott, de az akkori értékrend örök maradt: a szorgalmas munka, a tisztesség, a hit és a becsület, a megfontolt, de bátor előrehaladás, a jó példák felkutatása, a tudás elismerése és az ősök, a múlt tisztelete. Az itt élők büszkén vallották magukat nyíregyházinak. 263 év telt el azóta, hogy az első szekerek elindultak Békésből és a Felvidékről. A szülőföldjüket, családjukat, rokonaikat ott hagyók nagy elszántsággal, reményekkel érkeztek ide. Ezt a törekvést tovább víve őrizzük mi is nyíregyháziságunkat, becsüljük meg és értékeljük a múltat és legyen kedves kötelességünk az emlékezés. Ne felejtsünk legalább a városnapon fejet hajtani az alapítók előtt, akiknek a vérségi köteléktől függetlenül, nyíregyháziként mindannyian az örökösei vagyunk. (Elhangzott a nyíregyházi városnapon.)

– Kujbusné Dr. Mecsei Éva, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár igazgatója –








hirdetés