Varázslók ünnepe

Varázslók ünnepe
© Fotó: Pusztai Sándor
Ami Gombóc Artúrnak a csoki, az nekem a színház: egyrészt nincs olyan fajtája, amit ne habzsolnék bárhol és bármikor, másrészt nincs az a mennyiség, ami után azt mondanám: köszönöm, ennyi elég volt. Mindegy, hogy kő- vagy gátszínház, és az sem baj, ha szabadtéri, szeretem, ha zenés, de azt is, ami nem, lehet tragédia vagy komédia, egy szereplő vagy nagyon sok: ha jól csinálják, mindenevő vagyok. Száraz Ancsa írása.

Ugyan Brechttel együtt én is Godot-ra várok, abban nem értünk egyet, hogy nézőként nekem kívül kellene maradnom. Igenis, én bele akarok feledkezni a játékba: ha kell, együtt halni a színésszel, és elhinni, hogy akik a színpadon vannak, ők bizony Hamletek, Júliák, Raszkolnyikovok és Anna Kareninák. Engedelmes lakájok, nagyratörő királynék, polgárpukkasztó dizőzök, furfangos detektívek, harcba induló gladiátorok vagy éppen bukásra ítélt, politikacsináló érsekek – minden este mások. Ha szomorúak, én is az vagyok, ha nevettetnek, mosolygok velük, és amikor egyszer-egyszer nyitva hagyják a mondat végét, igyekszem befejezni azt.

Beleborzongok egy-egy alakításba, és alig hiszem el, hogy élőben láthattam Mácsai Pált Örkény Istvánként, Szabó Kimmel Tamást ­McMurphyként, Stohl Andrást Tevjeként, vagy Horváth László Attilát Hantaként. Varázslók? Igen, azok. A legrosszabb napokat is képesek átrajzolni, és én ezért mindig hálás vagyok nekik. De ma, amikor őket ünnepeljük, különösen.

– Száraz Ancsa –

Címkék: ,







hirdetés