Várni és elvárni

Várni és elvárni
© MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
A „futballnemzet vagyunk” kijelentéssel az a minimum kilencmillió magyar azonnal egyetért, aki nem csak szereti, de érti is a focit, így szakértője a sportágnak, melyben most, több mint négy évtized után kontinensviadalra kijutva tudtunk szép és fontos sikert elérni. Anélkül, hogy a csoport­elsőség, vagy a küzdeni tudás értékét akarnám megkérdőjelezni, sportrajongói lelkem azért egy kicsit szomorú. Bednárik Mónika jegyzete.

Míg a nemzeti 11-ünk Franciaországban labdába rúgott, addig a kajakosaink és kenusaink Moszkvában az Eb-n vízre szálltak és összelapátoltak 5 aranyat, 5 ezüstöt és 4 bronzérmet, Rómában újabb tehetséges úszó teljesítette az olimpiai kvalifikációs szintet, a cselgáncsozóink arany- és bronzérmekkel zárták a budapesti Grand Prix-t, s még folytathatnánk. Szerencsére van mire, van kikre büszkének lennünk.

„Futballnemzet vagyunk”!? Én sokkal inkább érzem Magyarországot „kajak-kenu-, vízilabda-, vívó- és/vagy úszónemzetnek”, mert évtizedek óta, évről évre, világversenyről világversenyre szállítják a győzelmeket, sikereket, szereznek hazánknak dicsőséget. A baj talán ott lehet, hogy míg 44 évig valamire csak vártunk, azt a többiektől már elvárjuk. Ez olyan magyarosan magától értetődő… Sajnos.

Bednárik Mónika








hirdetés