A múlt élményei egyetlen hasábból faragva

A talicskás ember szobrán egyedül a kőhalom eltúlzott egy picit, a többi pontosan felidézi a valaha látottakat
A talicskás ember szobrán egyedül a kőhalom eltúlzott egy picit, a többi pontosan felidézi a valaha látottakat
Gergelyiugornya – Baráth Sándor szobrainak különleges tartása van, ahogy az emberhez ma is illenék.

Már csak néhány nap és június 23-án, szombaton kezdetét veszi a Beregi Fafaragó Tábor. Ha jól számoltak a hagyományőrzők, éppen a 45. esztendejébe lép, közel fél évszázadot felölelő értékeket hagyva az utókorra. Értékeket anyagban, megfaragott fában, és főleg olyan mesterek személyében, mint a Gergelyiugornyán élő Baráth Sándor, akihez hasonlatosat se nagyon találni, ugyanis az országban egyedüliként érdemelte ki díszítő fafaragóként, faművesként és faszobrászként is a népi iparművész címet.

A beregi fafaragók korelnökével az otthonában beszélgettünk, hogy csodálatos alkotásainak a még megőrzött darabjait egy csokorban láthassuk. Műveiből rengeteget ajándékozott már oda múzeumoknak, templomoknak, Gergelyi és Ugornya református templomaiban például felbecsülhetetlen értékű alkotásaival találkozhatunk, amennyiben ellátogatunk oda.

Nem véletlen, hogy a nevével összefüggésben mindjárt az ország talán legrégebbi alkotótáborának a felemlegetésével kezdtük, ugyanis Baráth Sándor éppen akkor érettségizett, amikor az első találkozót rendezték. A legfiatalabb tagja lett a tábornak, hála a Beregi Múzeum alapítójának, Csiszár Árpád tiszteletes úrnak, aki meglátta benne az ígéretes kézművest.

Nagy volt a szegénység

– Már gyerekkoromban sokat farigcsáltam – utaztunk vissza az időben, hogy megértsük, hogyan születnek a nagyreményű fafaragók. – A szomszédoktól hallottam: bármerre mentem, mindig volt nálam egy kés. Az első munkámra is emlékszem, afféle lámpa volt különféle anyagokból, közepén nádtető alatt bújt meg az izzó, s hogy kellően idilli legyen, faragnom kellett hozzá egy halászt és egy csónakot. Ez az alig 10 centiméteres figura lett az első faragásom, amit egy borotvával csaltam elő egy darab fenyőfából – indultunk el a fél évszázaddal ezelőtti úton. Hiába adatott meg neki nemesi származás – a nagy­anyja Kölcsey leszármazott volt, a költő valamelyik testvérének az ágán, egyik őséről pedig úgy tudja, freskófestőként dolgozott – a földművelő család nagy szegénységben élt. Emiatt időnként nélkülözhetetlen használati tárgyakat – fényképtartót, éjjeli lámpát, fogast – is faragnia kellett. Mígnem aztán igencsak rácsodálkozott Mátészalkán az Esze Tamás, Nyíregyházán pedig a Bessenyei-szoborra, ahogy elhaladt előtte a busszal. Talán akkor csirázott ki lelkében az igény a figurális ábrázolás után.

Az első térbeli alakzatok – ahogy ő mondja –, bicskával faragott „csacska-bacska” madarak, nyulak, gémek voltak. Még horgászás közben is agyagozott, hogy ezekből megszülessen a felismerés, mégiscsak az emberalak a legizgalmasabb téma.

Bizony több is van abban

– Egyszer az apám – berceli parasztember létére nagyon szeretett olvasni – csak nézte, ahogy megpróbálok egy baltával, a tűző napon kifaragni egy emberfejet. Percekkel később szólalt meg: Jobb lenne, ha addig, amíg ezt csinálod, elolvasnál egy könyvet vagy lefeküdnél aludni – mondta. Ez volt a biztatás. Később aztán csak rájött, hogy több is van ebben – mesélte Sándor. Ugyanígy jöttek rá igen hamar az első táborok tapasztalt fafaragói is, látva, hogy a fiatal tanonc mennyire issza magába a tőlük ellesett tudást. A dél-alföldi, jászberényi mesterektől tanulta a legtöbbet, s nem csupán Vásárosnaményba, de Sárospatakra is elment, hogy fejlődhessen. – A pataki táborba öt szoborral kellett nevezni, de én elnéztem a dolgot, és csak egyet küldtem. Végül behívtak ennyivel is. Egyszer, ahogy ott farigcsálok, arra jött egy kamerás ember és felvette az egészet. Észre se vettem, fütyörészve éppen egy cigányasszony szobrot készítettem a szoknyája mögé rejtőző rajkóval. Másnap azt sem tudtam, hova legyek a büszkeségtől, ömlött rám a gratuláció, mert mindenki ugyanannak az egyetlen csatornának a híradóját nézte – sorolta nevetve.

Aztán teltek az évek, elvégezte a gépészeti technikumot Mátészalkán, majd mélyépítő szakterületen újból leérettségizett. A nyíregyházi vízgazdálkodási társulat munkatársa volt 21 éven át, mígnem az addigi művezetőből telepvezetőt csináltak Baktalórántházán, mert nem igazán mentek jól ott a dolgok.

Paraszti életképekből

Egyre többen szegezték neki a kérdést, miért nem szerzi már meg a népi iparművész címet, mint annyian. – Van nekem címem – felelte, – Gulácsi út 28. Aztán csak belátta, a jó bornak is kell a cégér. – A cím megszerzése előtt legalább háromszor zsűriztetni kellett, így aztán 53 évesen, 2009-ben Mátészalkán részt vettem az első mustrán. Elviszek 5 munkámat, ha ebből 2-3-at nem fogadnak el, többé feléjük se megyek, gondoltam. De csak elfogadták mindegyiket, ráadásul hármat Á kategóriássá minősítettek. Rá két évre a faszobrász cím is meglett, 2013-ban pedig a díszítő népi fafaragó címet hozhattam haza – sorolta. A titulust öt évente meg kell újítani, ami Baráth Sándornak nem igen okoz gondot. Ha öt Á-s besorolású munkát kell bemutatni, ő mindjárt tizenötöt visz magával. – Nekem „könnyű” – mondja – mert én mindig gyermekkori élményből faragok, régi paraszti életképek idéződnek fel bennem, amit ma már mások jó esetben csak internetről leshetnek el, ha egyáltalán el lehet lesni az ilyesmit. Mielőtt elkészül egy figura, különböző nézőpontból számtalan tanulmányt rajzolok. Ma is van olyan elképzelésem, amin legalább 40-50 éve gondolkodom. Nemrég találtam egy rajzot arról, hogyan kalapálta ki Bíró Pityu fél évszázaddal ezelőtt a kaszát egy érdekes pózban. Azt domborműben készülök megcsinálni, és a régen tervezett három kovácsnak is szánnom kell még egy hasábot valamikor.

A fotografikus arcok szinte életre kelnek

Ha a székesfehérvári első díját, és az utána következő sok különdíjat nem számoljuk, Baráth Sándort – fura módon – nem igazán emelik piedesztálra az – idős Kapoli Antal emlékere – évente megrendezett Országos Fafaragópályázaton. Talán mert olyan fotografikusan egyedi, remekbe szabott szoborarcokat készít, amilyeneket a népművészetben nem elfogadott.

Ezekben rendre felismernek valakit: ez itt az öreg Döller, az meg a szomszéd Laci, csak női ruhában, ahogy sepreget, mondják. Figuráinak a tartása is egyedi, ilyet senki nem csinál az országban. Nincs is, aki csináljon, rajta kívül ugyanis csak egy – zalaegerszegi – faszobrász van széles-e hazában, az a fafaragó is kizárólag vallásos témákban „utazik”.

Sándort igazán az teszi boldoggá, ha kiállításokon csodálhatják meg az emberek a munkáit. Egy tucatnál több városban, és legalább ugyanennyi faluban mutatkozott már be sikerrel.

Ha elfárad, szerszámmúzeumnak is beillő műhelyéből átvonul a régiségekkel telezsúfolt „tisztaszobájába”, hogy aztán újra faragni menjen a kemencével, kerti bútorokkal felszerelt, 20 hektáros tölgyerdő és az egy hektáros halastó melletti tanyájára.

– Azt már biztosan nem érem meg, hogy azokból a tölgyekből valamit is faragjak – mondta búcsúzóul – de amíg ki nem esik kezemből a kés, dolgozom tovább.

MJ



Vásárosnamény.
SZON.HU






hirdetés