Arról nem is beszélve, hogy a mi korosztályunk az 1956-os forradalomkor volt abban a korban – 19-20 évesek –, amikor többen elhagyták az országot. Végül sikerült igaz a 40 fős osztályból 10-en összejönni a Winkler Ház Panzióban. Eljöttek Budapestről, Veresegyházról és az itt élők. (Sajnos az osztály létszámának a fele elhalálozott, akikre szomorú szívvel emlékeztünk.) Nagyon megörültünk egymásnak. Dudásné Balázs Éva erre az alkalomra írt versével köszöntött bennünket. Volt miről beszélgetni. Érdekes módon jobban emlékeztünk azokra az időkre mint a közelmúlt eseményeire. Mi 1943-ban kezdtük az első osztályt. Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy hogyan is tanultunk meg írni, olvasni, számolni – nem is akárhogyan – és még annyi minden okos dolgot. Abban az időben majdnem mindenkinek távolt volt az édesapja katonai szolgálat címén. Hol a felvidéken, hol a Don-kanyarban. Sok gyermeknek az volt a karácsonyi ajándék, ha a szabadságoló édesapa hozott egy kik élő fenyőt a hegyekből. Sok udvaron évtizedekig nőttek az ég felé a fenyők, nekünk még mindig megvan. Az édesanyák látták el a gyermekeket, élelemmel, ruházattal, hogy miből? Az volt az volt a csoda. A fő élelmiszer a zsíros kenyér volt. Ami nagyon finom volt, most is a számon van az íze. Minden szünetet az iskola udvaron töltöttünk. Ahol Gaál János igazgató úr felügyelte a rendet. A templomkertben nyírt hosszú mogyorófa pálcáját súhogtatta, de csak akkor ütött, ha nagyon muszáj volt. Az alsó osztályokban a református templom melletti nagy iskolába jártunk. Visszaemlékeztünk arra, hogy amikor 1944-ben a nagy bombázások voltak, minden délelőtt azonos időben – 10 óra körül – megszólaltak a szirénák és mi fejvesztve rohantunk át a polgári iskola kertjének nagy fái alá. Még mindig fel tudjuk idézni az emeletre vezető deszka lépcső dübörgését a nagy rohanástól. A fák alól kikandikálva láttuk a szabályos kötelékekben elhúzó bombázókat ahogy a kijelölt célpont felé tartanak. Nekünk a háború filmeken látott bombázó rajok, csak ismétlésnek számítottak. A légiriadó lefúvása után a katonai szolgálatra alkalmatlan férfiak haza kísértek bennünket. Az estéket a kertek végében megásott bunkerekben, vagy ahol volt pince abban töltöttük. Nagyszerű tanítóink,tanáraink voltak. Abban szerencsénk volt, hogy amikor 1948-ban megszűnt a Lovass Nagy István féle polgári magániskola, az ott tanító tanárok átjöttek az állami iskolába. Jó színvonalu képzést kaptunk, akkor is voltak jó tanulók és kevésbé jók, mindent a magunk erejéből értünk el, szülői segítségre nem lehetett számítani. A teljesség igénye nélkül megemlékeztünk Gaál János és Uray Miklós igazgató úrakról. A gyöngybetűket tanító Szabó Viktornéról, Dr Horvát Mihálynéról, aki osztályfőnökünk is volt – ő volt az első orosz tanárnő Naményban, a szigorú, de nagyszerű Szelestei tanár úrról, dr. Kovássy Szabolcsné Kornélia néniről, Varga Emilnéről, Hülber és Csalah tanárurakról, a fiatal Oláh Tiborról. Nagyszerű emberek voltak valamennyien. A nehéz időkben a tisztelendő és tiszteletes urak is köztünk voltak, sokszor az udvaron is felügyeltek. Alig tudtuk abbahagyni a visszaemlékezéseket, de a közösen elfogyasztott uzsonna után elmentünk a régi iskolánk elé egy fényképfelvétel erejéig. Megköszönjük Gajdosi Laci osztálytársunk munkáját, aki nagyon kedves három kis filmet készített a találkozásunkról.

Szenáki Kálmánné osztálytárs