Véssük a tudatunkba!

Véssük a tudatunkba!
Bár sosem találkoztunk, a szörnyű haláltusájáról is csak pár napja, a múlt történéseit felelevenítő hírekből szereztem tudomást, ismeretlenül is közel éreztem magamhoz tegnap délután Bettit, amikor a síremléke mellett álldogáltam. A fiatalon és értelmetlenül életét vesztett kisvárdai lány kőbe vésett születési évszáma megegyezett az enyémmel, ami – a másik dátumra is rápillantva – elgondolkodtatott. Palicz István írása.


Önző módon, elsőként az jutott eszembe, mit csináltam, hogyan éltem a világom addig, és abban az esztendőben, 2003-ban, amikor számára örökre megállt az idő. A főiskolás éveimet töltöttem éppen, amit a tanulás minden gondja-baja ellenére ma már visszasírok, a józan életű és szivacstestű barátokkal, a szellemi vitalitást garantáló Vitál-vizsgákkal együtt. Vajon Beatrix miről mesélne, mit emelne ki emlékei tengeréből, ha megtehetné? Hogyan folytatódott volna a sorsa, mennyi leckét kapott volna az élettől, milyen sikereket ért volna el, ha… másképp alakul?

A hazaúton szégyenérzet, lelkiismeret-furdalás fogott el. Belegondoltam, valójában milyen szerencsések is azok az emberek, akik több évtizedes, akár egy emberöltőnyi esélyt is kapnak, hogy bizonyítsanak, vigyék valamire fiatalként, szülőként, nagyszülőként, testvérként, barátként, élet- és munkatársként. Ehhez képest nagyon is hajlamosak vagyunk megmérgezni a mindennapjainkat rendszeres nyavalygásokkal a kisebb-nagyobb anyagi, egészségügyi, lelki gondjaink, a leterheltségünk és egyéb – megoldható vagy elviselhető – gondjaink miatt. Akiknek neve alatt már a második évszám is ott szerepel, bizonyára szívesen cserélnének velünk, élőkkel…

Palicz István








hirdetés