Villanások, Sóstó, Krúdy Terasz

„Akkor rájövök, hogy Sóstó szeret. Nem csak engem. Átölel mindenkit...”
„Akkor rájövök, hogy Sóstó szeret. Nem csak engem. Átölel mindenkit...”
Ennyi volt. Itt most megfulladok. Beszorultam. A víz alatt nincs levegő sajnos. Abban a pillanatban elcsendesedett minden. Eltűnt a világ, az akarás, a nagy mutatvány. Az egó, ami megöl. Egy pillanat alatt nem volt sehol. Cserben hagyott az én drága egóm. Ő lépett le legelőbb, itt hagyott egyedül a sóstói fürdőház medencéjében, amikor át akarok úszni a betonülőkék alatti szűk résen a víz alatt. Nem is értem ezt a hirtelen nyugalmat. Nem kapkodni! Nem tudatosan parancsolom ezt magamnak, a csend beszél hozzám suttogva, s csak én hallom.


Hogy miért épp ez a gyerekkori kaland jutott eszembe, nem tudom, mikor kilencvenöt tájékán a Krúdy teraszán végre felpakoltuk a Texas együttes cájgját, végre beálltak a fiúk, belecsapnak a húrokba. Még nem táncol senki, de már mocorognak a párok. Zsolti nyit mint mindig..„Ne gondold, ó, ne, hogy tied a világ…” Lehet, hogy ez a dal hozta elő ezt a régi emléket? Mindegy. Csak ülök egy, a zenekarnak fenntartott asztalnál, és már nem is hallom őket. Lenézek a terasz elé és megadom magam valami mézédes, éppen csak létezés szintű nyugalomnak. Istenem! Itt, ezeken a kavicsokon tanultam meg járni. Meg felállni. Villanásokban, apró mozaikkockákban látom, ahogy nagymamám széttárja a kezét, és azzal a kristálytiszta szívével örül nekem. Nagyi a fürdőház büféjében fejtette ki áldásos tevékenységét, s édesanyám egy mózeskosárban majd mindennap kivitt hozzá. Így szerettem meg a büféhangulatot. Érhető okok miatt nem emlékszem mindenre, de egy nagy, tiszteletet ébresztő, mély kútra és az északi szárny balra eső, nekem kisebb teremnek ható szobájára és annak a padlójába süllyesztett medencéjére igen. Apámék sokszor fürödtek ott kettesben, amíg nagyim édességgel, szeretettel és házi készítésű mesékkel próbálta elvonni a figyelmem a közben múló időről. És mennyire örülök én ennek utólag, hogy ők együtt fürödtek… akkor nem annyira. Meg annak sem, amikor a torony alatti fodrászatban a mester a fülembe vágott egy félelmetesen nagy és állandóan csattogó ollóval. Valahogy olyan nekem ez az egész Sóstó, mint amikor a vidéki gyerek kilopózik a hátsó kertbe, ahol a kerti növények között az ő életereje is szárba szökken. Mit mondjak? Szép nagy kertem van.

A tömeg nagy része már táncol. Ők ezért jöttek ki a teraszra, a Texasra, de én már megint ott vagyok a beszorulva a víz alatt levegő nélkül. Hátra Laci. Ami biztos. Ott már jártál. Azóta sem értett nyugalommal visszatoltam magam.
Igazán és őszintén örülök, hogy akkor nem sikerült megbomlasztanom a körülményeket. Egy héttel később abban a medencében az akkori indiános filmekben látott fejessel próbálkoztam. Kéz szigorúan a comb mellett, s fejjel bele a vízbe. Vajon mit várhattam? Egy iszonyú csontrepesztő koppanás a fejemen. Túléltem. A tudás sokba kerül! Megállj, Gojkó Mitics, egyszer még elmondom, hogy téged nagyon átvert valaki! Nem hiszem, hogy az indiánok így ugrottak volna a vízbe. De lehet, hogy azt a fejest nem ilyen alacsony költségvetésű medencére tervezték. Az élményektől kábán felnézek az asztal mellől, de csak azért, hogy újabb régi emlékekbe merülhessek. Mint sok éjjel, most is huncutul kacsingat felém időtlen és gyönyörű kedvesem a tó, mert a lágy hullámzás megtöri a lámpák fényét, és biztos vagyok benne, hogy tudja, nekem ő a legnagyobb szerelmem. Nem féltékeny típus. Jól ismer (már a tudósok is kimutatták a víz mindenre emlékszik), tudja, hogy mindig visszatérek hozzá. És gondolatban már ugrok is habjai közé ölelni őt meztelenül, mint azon a nyári éjszakán, amikor egy jól sikerült Beatles Bár-béli fellépés után tettük azt a Texasszal és a lányokkal. S mivel nem volt betervezve, a Hold is röhögött a fehér fenekünkön.

Aztán úsznom sem kell, mert egy még korábbi időben találom magam a régi stégen a tóstrandon. Ott, ahol fiatal korunkban az akkori srácokkal vagánykodhattunk magunk és a lányok előtt. S nem a szüleink által megvásárolt, márkás fürdőnacinkkal vagy a drága vízálló óránkkal, hanem önmagunk mellkasát döngetve, ki bírja tovább a víz alatt vagy ki tud felhozni iszapot a mélyből, amivel dobálhattuk egymást. Jól felfogott érdekből nem mindig engedtük meg magunknak, hogy a belépőjegy okozta trauma korlátozza a sör iránt érzett jogos igényünket. A túlsó oldalról a legkisebb feltűnést keltve (mintha ott sem lennénk, strandpapuccsal a kezünkbe), de véletlenül, mit ad Isten, egyre közelebb bohóckodtuk magunkat a stéghez. Az utolsó métereket már a víz alatt megtéve (biztos, ami biztos). Onnan már nem volt gond átúszni a legális világba. Az élmény, ami bent, a tó közepén vár, leírhatatlan. Nyugodtan, lassan tempózva még ma is valami olyan érzés fog el, mintha az anyaméhben úszkálnék. A biztonságban, ahol nem kell félni, minden úgy van jól, ahogy van. Egy ősi atavisztikus, megnyugtató, lelassító, már-már meditációs élmény.

Akkor rájövök, hogy Sóstó szeret. Nem csak engem. Átölel mindenkit, aki szereti. Bennünk és velünk él. Mint amikor gyerekkoromban elalvás előtt oldalt, a kispárnán fekve azt hittem, hogy a terasz előtti kavicsokon sétálás gyönyörű muzsikáját hallom. Ma már tudom, hogy csak a vérem lüktetése zenélt a fülemben. Egy semmihez sem fogható, lágy susogás. Minden szívdobbanás egy lépés. Már akkor együtt. A sejtjeimbe kövült, ahogy a nagyim jósága, szeretete és figyelme.

Ja igen! Megnyugvásként még aznap legalább ötször átúsztam a betonülőkék alatt.
Már mindenki táncol a teraszon. Azok a legjobban, akik nem akartak. Hiába, Sóstó hálából megteszi velünk a csodát, amire mindenki vágyik. Aki csak egyszer is szerette, az örökké fiatal marad.

– Marján László –








hirdetés