Visszatértek az évszázados hullámsírból, egy emberi kart is találtak odalent

Akt.:
A magyar búvárok a hajócsavar közelében 65 méter mélyen a tenger alatt
A magyar búvárok a hajócsavar közelében 65 méter mélyen a tenger alatt
Nyíregyháza – Tíz magyar búvár a centenáriumi évben is lent járt a Szent István csatahajónál, a roncs felkutatásának izgalmairól a Nyíregyházi Egyetemen meséltek.

Amíg a világnak a Titanic, addig nekünk, magyaroknak az első világháborúban hullámsírba került hadihajóink felkutatása dobogtathatja meg igazán a szívünket. Ezek között is az egyik legtragikusabb sorsú a Szent István csatahajó volt. Ennek eredt a nyomába többször is a Karsztvíz Sportegyesület, amelynek néhány tagja – az I. világháború 100 éves jubileuma alkalmából – a hajóroncs felkutatásnak izgalmairól mesélt a Nyíregyházi Egyetemen.

a-magyar-buvarok-a-hajocsavar-kozeleben-1-13

Csak filmekből kaphatunk valamiféle képet arról, milyen különleges pillanatokat élhet meg egy búvár, aki tengermélyen megpillantja a keresett hajóroncsot. Majd a ködszerű látást engedő zavaros vízfüggönyön át megközelíti ezt a kísértetiessé vált, málladozó, sötétzöld és rozsdavörös színben rejtőző fémtetemet, hogy rést találva rajta bejuthasson a mélytengeri üledékkel takart belsejébe. Ilyen izgalmakba pillanthattunk be tegnap a Nyíregyházi Egyetemen, ahol a Karsztvíz Búvár és Barlangász Sportegyesület néhány tagja – Czakó László és fia, Ádám, Sila Zoltán, Herpai Gábor és kísérőjük, Andrejkó András (valamennyien régész-búvárok, illetve András búvár barlangász) – a Szent István csatahajó felkutatása során szerzett kalandjaikról és élményeikről meséltek.

Utálta a magyarokat

A búvárok – elsősorban az idősebbik Czakó – már 1994 és 1997 között többször lemerült a horvátországi Pula (Pola) közelében, a Premuda szigettől nyugatra hullámsírba küldött sorhajóhoz. És mivel a tragédia éppen 100 esztendeje, 1918. június 10-én történt, az idén nyáron is részt vettek egy nemzetközi expedícióban, ahol nyolc nemzet búváraival együtt Miklós Tamás vezetésével újból megpillanthatták az enyészetnek egyre inkább kitett roncsot. Nem ez volt az egyetlen szerencsétlenül járt hajó, amihez eljutottak, hiszen saját szemükkel láthatták például a Ferenc József cirkáló, a Streiter romboló, a Zenta hadihajó vagy a Flamingó torpedónaszád maradványait. Ám ezúttal a Tegetthoff-osztály szerencsétlenül járt negyedik hajójára fókuszáltak, amelynek már a névadását is hatalmas viták előzték meg.

– Ez a hajó a fiumei Ganz-Danubius Gyárban készült magyar pénzen, illetve hitelből, s mivel Ferenc Ferdinánd főherceg utálta a magyarokat, még egy üdvözlő táviratot sem küldött a hajó vízre bocsátásának ünnepére. A pezsgősüveget Mária Terézia Henrietta főhercegnő dobta a hajónak. Ha a nemzet nem járult volna hozzá a Császári és Királyi Haditengerészet kiadásaihoz a költségvetésének egyharmadával, talán nem is lett volna Szent István a hajó neve – tartott rövid történelemórát Czakó László.

a-magyar-buvarok-a-hajocsavar-kozeleben-1-16

Az 1915 novemberében szolgálatba állított hadihajó egyébként ütőképes tagja volt Európa hatodik legnagyobb hadiflottájának. A 152 méter hosszú, 47 méter széles, 26 ezer lóerős monstrum 28 centiméteres acél páncélzatot kapott, 5,5 tonna lövedéket volt képes kilőni egyszerre a 12 lövegén. S hogy miért süllyedt el mégis már az első bevetésén, az Otrantói tengerzárat védve, méghozzá egy – illetve amint az a víz alatt kiderült – két alig 16 tonnás kis torpedóvető csapásától? Azon túl, hogy a tragédia a bús magyar sors része is lehetne, Luigi Rizzo korvettkapitánynak, a két támadó MAS-csónak egyikében kétszeresen is szerencséje volt azon a hajnalon. Éppen visszafordultak a járőrözésből, amikor 3 órakor belebotlottak a Szent Istvánba, illetve sikerült a hajó leggyengébb pontját eltalálni a kazánház és a gépház között. Ez a hajó is szinte úgy süllyedt el, mint a filmekben a Titanic: orral előre bukva. Ugyanúgy kettétört, és a fenekével felfelé ereszkedett a mélybe, akár egy nagy, felborult csónak. A hajótest 65 méter, az orrész pedig 73 méter mélyre csúszott.

Nem volt veszélytelen

Ez utóbbi miatt is veszélyes volt a búvárok vállalkozása. Sújthatta volna őket a keszonbetegség, de az újralégző rendszerű készülékükkel több mint egy órán át a víz alatt tudtak maradni. Vigyázni kellett a leszakadt fémlemezekkel, és ne feledjük, a szerkezet gyomra tele volt robbanóanyagokkal.

a-magyar-buvarok-a-hajocsavar-kozeleben-1-10

– Először megtisztítottuk a bejáratokat. Minden másodpercben csak az előre megírt forgatókönyv szerint haladhattunk, ha meg akartuk úszni baj nélkül. A csapatok 15 napon át váltották egymást – mesélte Czakó Ádám. Megtudhattuk, hogy a tengernagy társalgójába nem volt könnyű bejutni a félkör­íves ablakokon: előbb kívül ledobták a felszerelést, átbújtak a szűk résen, majd odabenn ismét felcsatoltak egy héliumos palackot. S hogy mit hoztak a felszínre? Egy szép csillárt, számtalan edényt, cipőt, borosüveget, sőt még egy porcelán bilit – és legutóbb egy emberi kart is találtak. Persze, egyéb kincsekre is számítottak: az a legenda járta, hogy a névfelirat a hajótesten színaranyból volt, ami csak félig igaz, mert csupán aranyozott betűket találtak. Kerestek egy Szent István plakettet és egy különleges alkalmakkor használt zászlót is, amibe az 1848-as lobogó egy darabját varrták. E két utóbbi sajnos nem került elő. Természetesen a horvát búvárrégészek rendre felügyelték a merüléseket, s ma minden egyéb a Pulai Haditengerészeti Múzeumban van kiállítva. Csak arról nem ejtettek egy szót sem ott, hogy magyar búvárok is jártak a tenger mélyén. Bús magyar sors, amelynek része az is, hogy az ezeregyszáz fős nemzetközi legénységből 89 hajós maradt a hullámsírban.

MJ








hirdetés