Völner: az alaptörvény élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát

Esztergom – Magyarország alaptörvénye élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk – mondta az Igazságügyi Minisztérium (IM) parlamenti államtitkára az alaptörvény elfogadásának ötödik évfordulója alkalmából rendezett konferencián, pénteken Esztergomban.

Völner Pál az IM rendezvényét megnyitó beszédében hangsúlyozta: Magyarország szuverenitása nem oldódhat fel teljes egészében az európai uniós jogrendben, “jogi berendezkedésünk elsődleges referenciapontja az alaptörvény”. Az alaptörvény rögzíti, hogy a nemzetközi jog hazai érvényesülésének alapja és háttere is a nemzeti szuverenitás. A nemzetközi szerződések érvényessége és alkalmazhatósága az alaptörvényen alapul, és “az állami szuverenitás szempontjából legfontosabb döntéseket csak mi magunk hozhatjuk meg” – fogalmazott az államtitkár.

Szólt arról is, hogy az alaptörvény szellemiségében “tudatosan és vállaltan” épít a történelmi alkotmányfejlődés vívmányaira és “nemzeti identitásuk közös értékeire”. Mindemellett modern, 21. századi alkotmány, amely tudatában van a globális kihívásoknak, és adekvát megoldásokat kíván adni azokra.

Hozzátette: az organikus alkotmányfejlődésre épülő szemlélet egyáltalán nem tekinthető egyedinek az európai alkotmányok sorában. Azok az alkotmányok, amelyek tételesen tartalmazzák a történeti hagyományokra hivatkozást, elsősorban a nemzeti szuverenitás és a területi autonómia körében utalnak rá, mint például a német, a spanyol vagy francia alkotmány. A másik modell legitimációs eszközként hivatkozik a történeti örökségre, illetve a nemzeti hagyományokra. Ez a megoldás található a visegrádi négyek alkotmányaiban – mondta az államtitkár.

Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek Kodifikáció és legitimáció az egyházban címmel megtartott előadásában kiemelte, a katolikus egyház saját jogrendje “szakrális jellegű fegyelmi rendszer”, amelynek írásba foglalása a történelem során különböző lépésekben és műfajokban történt, hivatalosan pedig csak 1917-ben foglalták össze és hirdették ki.

Ismertetése szerint a kánonjog első kodifikációja idején a törvényhozó célja nem új jogrendszer alkotása volt, hanem “a már létező jog gyakorlatias és világos szerkezetű összefoglalása”.

X. Szent Pius pápa 1904-ben rendelkezett arról, hogy az egyház addig kiadott törvényeit “világos rendbe foglalva gyűjtsék egybe, hagyják el, amit már hatályon kívül helyeztek, vagy ami kiment a szokásból, illetve bizonyos szabályokat alkalmazzanak” a kor körülményeihez – közölte.

Ezzel a törekvéssel magyarázható, hogy Pietro Gasparri bíboros kevéssel az 1917-es Codex Iuris Canonici kihirdetése után a Törvénykönyv olyan kiadását jelentette meg, amely az egyes kánonok forrásait is feltünteti. Ez a kiadás nem csupán segédeszköz volt, hanem egyben “az új jog legitimitásának bizonysága és annak jele is, hogy a Törvénykönyv hűséges az egyház fegyelmi hagyományához” – fogalmazott.

Erdő Péter szólt arról, hogy a régebbi kánonjogi kézikönyvek szerzői vizsgálták azt is, hogyan minősül jogforrásnak a tradíció az egyházon belül. Gyakran háromfajta tradíciót különböztettek meg: az isteni hagyományt, mely magától Krisztustól eredő parancsokat tartalmaz, amelyeket azonban az apostolok “hirdettek ki”; az apostoli hagyományt, amely az apostoloktól adott parancsokat tartalmaz és az egyházi hagyományt, amely olyan nem írott szabályokat tartalmaz, amelyeket az egyházi hatóság vezetett be.

Az isteni hagyomány parancsait az egyházi hatóság nem változtathatja meg, ezért azoknak még egyházi törvénybe foglalásra sincs szükségük ahhoz, hogy az egyházi jogban kötelező erejük legyen. A szorosan vett apostoli hagyomány szabályai viszont amennyiben emberi jogot tartalmaznak, módosíthatók, ám ez a valóságban a legritkább esetben történik meg – tette hozzá a bíboros.

Hamza Gábor egyetemi tanár előadásában mások mellett arról beszélt, hogy a konstitúció fogalma mint terminus technicus csak a 18. század utolsó harmadában jelent meg Franciaországban.

Cicero alapvető jelentőségű munkájában, a De re publicában sem szerepel az alkotmány szó, helyette a rem publicam constituere kifejezést használja, amelynek jelentése: a köz ügyét megteremteni, létrehozni. Erre nyúlik vissza az alkotmány fogalma és az alkotmányozási elvek is – mutatott rá, hozzátéve, ennek a magyar alaptörvény vonatkozásában is komoly, eddig nem hangsúlyozott jelentősége van.

A cicerói alkotmányjogi gondolkodás lényege, hogy az államot nem az intézmények teszik állammá, hanem az, hogy az alaptörvény szövegében “kifejezésre jutnak bizonyos elvek”. Ilyen elv, hogy az alkotmánynak konszenzuson kell alapulnia, valamint meg kell jelenjen benne “a közügy szolgálata” és a közjó fogalma.

Kukorelli István egyetemi tanár, volt alkotmánybíró az alkotmánybíráskodás előzményeiről tartott előadásában kiemelte: az alkotmánybíráskodási igény Magyarországon nagyon későn fogalmazódott meg, a kommunista diktatúra idején pedig a hatalom egységességének elve kizárta a létrejöttét.

Az alkotmánybíráskodásnak a magyar politikai közgondolkodásban sincs sok előzménye. Az első mű Kossuth Lajos 1851-ben írt alkotmánytervezete, amelyben javasolja, hogy “állíttassék fel alkotmányőrszék”, amely a törvények kihirdetése előtt azokat alkotmányos szempontból átnézi, és vagy kijelenti, hogy alkotmányosak, vagy visszaküldi a törvényhozóknak. Tagjai a törvényhozás tagjai nem lehetnek, elmozdíthatatlanok és lemondás esetén sem viselhetnek kormánykinevezéstől függő hivatalt – írta.

Kukorelli István elmondta: a következő nagy gondolkodó, aki fölvetette az alkotmánybíróság intézményét, Bibó István volt 1956-ban, aki szerint nem létezhet párt, amely “az alkotmányosság klasszikus alapértékeit nem fogadja el”, efelett pedig a legfelső bíróság, illetve az alkotmánybíróság őrködik.

– MTI –








hirdetés