Nézőpont: Szomjaztam a leckét...

Amióta csak az eszemet tudom, mindig volt valamilyen házi kedvencünk. Panellakásban nevelkedtem, ami nem a legideálisabb helyszín a kutyatartásra, ezért nálunk rendszerint macskák töltötték be a hűséges házőrző szerepét. Palicz István jegyzete. Volt házi és fajtiszta, rövid és hosszú szőrű, fiú és lány, lusta és hiperaktív, meddő és termékeny, ami közös volt bennük, hogy mindannyian igényelték, ha kellett, kikövetelték maguknak a figyelmet és a törődést.

Azt, hogy a felelős állattartás nem merül(het) ki cicák, papagájok, tengerimalacok simogatásában, édesapám tanította meg nekem még gyermekkoromban, a maga rendhagyó nevelési módszerével. Történt ugyanis, hogy a nyári vakáció idején sokadszor is a lelkemre kötötte, mielőtt hajnalban dolgozni indult volna, hogy adjak a macskának enni, inni, és takarítsam ki a vécéjét, mire hazaér. Dolgom akadt vagy egyszerűen csak lusta voltam, már nem tudom, a lényeg, hogy nem tettem, s ezt a kora este hazatérő apám már messziről kiszagolta...

Percek alatt pótoltam a mulasztást, de fél órán át hallgattam a „házi áldást”, amire persze a jogos elégedetlenségének hangot adó macska is rákontrázott. A „nagy tanító” utánaszámolt az eltelt óráknak, majd ugyanannyi étlen-szomjan töltött időre ítélt, mint én a szegény cicust. Mit ne mondjak, a kánikula idején szaunaként funkcionáló lakásban így eltöltött 8-10 óra után már ölni, de legalábbis könyörögni tudtam volna egy pohár vízért és egy kis kajáért.

Remek lecke volt, ami jó gazdivá tett, mert megtanított átérezni a kiszolgáltatott, kényünk-kedvünktől függő, mégis hozzánk mindig szeretettel ragaszkodó házi kedvenceink helyzetét, szükségletét.

- Palicz István -