Csöves nadrág, almabor

Furcsa kinézetű fiatalok vonulnak el olykor mellettünk az utcán. De akármilyen furcsák is, úgy vélem, nem lehet őket egyszerűen leemozni, lepunkozni vagy lerockerezni. Nem tudhatjuk le őket egy kézlegyintéssel, azzal, hogy micsoda anyák és apák lesznek ezekből, hogy fognak ezek dolgozni, bennünket eltartani. Mert ilyenkor visszagondolok az én tizenéves koromra, amikor én sem gondoltam jó néhány bandázós, csöves vagy ricsés ismerősömről, hogy valaha is benő a fejük lágya, hogy valaha is lesz számukra fontosabb az életben a koncerteknél, az almabornál, a szipuzásnál, a hülyülésnél. Most meg tessék, teljesen normális családapák és családanyák váltak belőlük, és komoly élettapasztalattal a hátuk mögött magyarázzák gyermekeiknek, miért érjenek haza időben az esti buliról.

Valószínűleg így lesznek ezzel a mai fiatalok is. Most keresik az utat, legtöbbször önmagukhoz, keresik a csoportot, ahol megtudhatják, kik ők. Valószínű, hogy pár év elteltével már nem lesz szükségük a külsőségekre, a most még oly fontos stílusra. De addig is figyeljünk rájuk, kérdezzük meg, mi bántja őket! És ha nem is mondják, jó ha tudjuk: ők is csak (mint mindannyian) szeretetre vágynak.

Kapcsolódó anyagok:

• A miskolci emosok nem öngyilkosok
• Érzelmes áldozatok?
• EMO: Egy új nemzedék
• Segítség! Emos a gyerekem! - a pszichológus az emoról