Csoda történt hatvan évvel ezelőtt

A rátkaiak azzal a tudattal indultak az általános iskolába, hogy népszámláláson vesznek majd részt. A GPU egység azonban már nem engedte vissza a megjelent munkaképeseket otthonaikba. Bevagonírozták őket, célként a doni szénmedencét jelölték meg, robotra kényszerült a kétszáztizennégy édesapa, édesanya, gyermek. A csoportot önként kísérte el a német nemzetiségi kisközség akkori katolikus papja, Patrik József plébános, azon szerencsések közé tartozott, akik elmondhatták, szenvedtünk de túléltük, hazajöttünk. Hitet vitt és hozott magával. Többek csak öt év után láthatták újra szeretteiket. Történt mindez hatvankét évvel ezelőtt. Molnár Levente szobrászművész alkotásának avatása előtt Endrész Árpádné a Német Kisebbségi Önkormányzat helyi elnöke köszöntötte az emlékezésen megjelenteket, kiemelve azon rátkaiakat, akik részesei voltak a tragédiának, akikben elevenen élnek a fél évszázadnál régibb fájdalmak.

A csoda

Héring Istvánné polgármestert ma is felzaklatják az egykori borzalmak, beszédét végigkísérte a szomorúság. – Akiknek menniük kellett, csak a Jóistenben bízhattak, hogy hazatérhetnek. 1947-ben a rátkaiak Szentkútra zarándokoltak a római katolikus plébános kísérete mellett. Imájuk egész úton, és a helyszínen is a doni kényszermunkát végző szerettekért szólt, a hazatérésért a Szűz Anya segítségét kérték. Majd napok teltek és visszatért az első csoport, majd a második, végül az utolsó is Oroszországból. A sok-sok kérdés közül az egyik az volt, mikor tudták meg a deportáltak, hogy hazatérhetnek. Nos, ez a nap egybeesett a szentkúti zarándoklat áhítatával, amikor sírva könyörgött mindenki. Az emberek csak a rendszerváltás után nyíltak meg, el merték mesélni, mi történt velük, a kisebbséggel. A sebeket nem illik feltépni, de világgá kell kürtölni a történteket, hogy az ne ismétlődjön meg soha többé – mondta Héring Istvánné. Molnár Levente emlékműve egy boltíves kaput ábrázol. Előtte lábnyomok, át a kapun, nevekkel. Nyomok, amelyek elvesznek a messzeségben. Olyan nyomok, amelyek csak a messzeségben vesznek el, de az emlékezetben nem, amelyek kitörölhetetlenül élnek a még élő tanukban és az utódokban.