Határok nélkül és egy kicsit határtalanul

Egyszer kiskoromban nagyon zokon vettem, hogy édesanyámmal nem engedtek át Hidasnémetinél a határon, mert otthon maradt az útlevelem. (Talán még el is pityeregtem magam.) Édesanyám próbálta ott a vonaton meggyőzni a határőröket, de nem hatott a könyörgése, szállhattunk át a Miskolcra visszainduló vonatra és utazhattunk haza dolgunkvégezetlenül. Nagyon boldogtalan voltam néhány napig, de aztán bepótoltuk az elmaradt kassai kirándulást.
Már felnőtt voltam, amikor részt vettem egy miskolci csapat tagjaként a Kassa-Miskolc szupermartatoni futóversenyen. Az én szakaszom (nem véletlenül) az volt, amelyik áthaladt Tornyosnémetinél a határon. Ez volt az én kárpótlásom a jó másfél évtizeddel korábbi kudarcért. Megállás, útlevélellenőrzés nélkül futhattam át a határállomáson. Élmény volt... (Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy a verseny előtt gondosan begyűjtötték a résztvevők útlevelét és leellenőriztek valamennnyiünket. De ez nem rontott hangulatomon.)
Tavaly már azt is megtehettem (és meg is tettem), hogy barátaimmal – személyi igazolványunk laza felmutatásával – átsétáltunk Sátoraljaújhelyről Szlovákújhelyre meginni egy pohár sört.

Alig egy hónap múlva ezeket úgy tehetem meg, én és valamennyi magyar állampolgár, hogy az egykori határon nem kell semmit felmutatni, szabadon mehetünk át az egykori kerítések, sorompók helyén...

Kapcsolódók:

• A határnyitással nem csökkenhet a biztonságunk
• Készülünk a határnyitásra