Szerintem… (a készülő köznevelési törvényről)

Volt néhány remek tanárom. Egyikük magyart tanított. Ahogy ő rajongott József Attiláért, az minket is József Attila fanná tett. Hrabalt olvasott fel nekünk jutalmul egy-egy nehezebb anyagrész után, emlékszem, parttalan röhögésben fetrengett az osztály. Mindig szerettem a mesét, a verset, az írott szót, de ő egy magasabb dimenzióba helyezte. Irodalom szeretetemet onnan datálom. Egy másik éneket tanított nekem. Emlékszem a terem elrendezésére, a fényekre a szürke téli napra, amikor Dvorˇák Új világ szimfóniájáról beszélt nekünk. Amikor hallom, azóta is a felfedezésnek ugyanazt az édességét érzem, mint azon az órán: a komolyzene „olvasható”, sőt érthető! Egy másik történelmet tanított. Nem mondanám, hogy lelkes volt. Nem hőbörgött, nem jajongott, nem erősködött. Tárgyilagos volt, sőt korrekt. Tőle ezt tanultam. Másikuk véresen szigorú volt és következetes. Földrajzot tanított. Minden fővárost tudtunk, becsukott szemmel is eligazodtunk Magyarország térképén, és még ma is az akkor megtanult metró vonalak segítenek a tájékozódásban, amikor Budapesten járok. ( a 4-es Metro-t kivéve)

Hogy mik voltak az akkori oktatáspolitikai lózungok, hogy mit szorgalmazott az akkori közoktatási törvény, és mit nem, arról diákként fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy szeretek iskolába járni, mert „jó fejek” a tanáraim. Ebből a perspektívából igyekszem látni a most készülő törvényt is. Elemzésre nem alkalmas ez a rövid írás, (meg én sem). De az látszik, hogy vannak részei, amik rendet tesznek majd a káoszban (pl. tananyag tartalmi szabályozása), vannak olyan részei, amikről majd a gyakorlat dönti el, hogy működőképesek-e (pl. egész napos iskola), s vannak részei, amik pénz híján eleve halálra ítéltek (pl. pedagógus életpálya modell). S ahogy az már lenni szokott nálunk, újra átestünk a peremen. Már rég nem szakmai vita zajlik ebben a kérdésben (sem). Sokkal inkább politikai lobbik és ellen lobbik hadjáratának, jogvédő szervezetek harckészültségének, ideológiák mögé bújtatott anyagi és hatalmi érdekeknek, s pálya széléről be-beszóló „megmondó emberek” szócsatájának ütközőzónájává vált ez az ügy is. Ilyen közegben pedig könnyen megtörténik, hogy döntéseink nélkülözik mind a szakmaiságot, mind a józanész és a tapasztalat diktálta megfontolásokat.

De addig is, amíg kiforrja magát az új köznevelési törvény, engem sokkal jobban érdekelnek azok a pedagógus-dolgok, amiket nem külső törvények szabályoznak. Hogyan őrizheti meg egy pedagógus szakmai önbecsülését egy olyan foglalkozásban, amihez „mindenki ért”? Honnan vegye a bátorságot, hogy szembe menjen a korszellemmel, s merjen pl. fegyelmezni, határokat szabni, ha ezt látja szükségesnek? Honnan vegye az erőt, hogy hátra hagyva egyéni élete problémáit, profiként lépjen a tanterembe? Mit tehet azért, hogy az évek során ne veszítse el a tantárgya iránti lelkesedést és a gyerekek iránti szeretetet. Mit tehet azért, hogy egészséges maradjon a személyisége, hiszen az az elsődleges munkaeszköze? Hogyan maradhat ő maga is élete végéig nyitott, tanítható, és önreflexióra képes? Mi a „jó pedagógus” titka, receptje?  Mert hát kormányok jönnek-mennek, koncepciók virágzanak és elmúlnak, de az egésznek állandója, a jó tanár. Rajtuk gördült tovább mindig is felnövekvő generációk nevelése, ők voltak iskolarendszerünk nehéztüzérsége. Ők fogták fel olykor-olykor a zseniálisan őrült oktatáspolitikai ötletek meteor-záporát, máskor meg végezték a bevált jó gyakorlatot akkor is, ha tiltva volt. Egyszerűen csak tudták a dolgukat. Beléptek a terembe, becsukták maguk mögött az ajtót, tele lett a levegő izgalommal, várakozással… és tartottak egy remek órát. S ha otthon megkérdezték: Mi volt az iskolában? Hanyagul csak ennyit mondtunk: Semmi.