„Csak azt tudom, hogy sokat tettem ezért az együttesért”

Miskolc - Nem tart igényt Krámer György munkájára a Miskolci Nemzeti Színház új vezetése. A tánctagozat alapítója, a Harangozó-díjas táncos, koreográfus kilenc év után távozik Miskolcról.  Hamarosan felújítja a Miskolci Nemzeti Színház az ön rendezésében a Legenda a lóról című előadást. Nem köztudott önről, de ez a színmű immár másodszor lesz a búcsúja egy színháztól.

Krámer György: Döbbenetes ismétlődés. Ezt nem gondoltam volna. Tizenegy évvel ezelőtt, szinte napra pontosan Veszprémben ugyanígy erre a bemutatóra készültünk…

Ott is az történt, mint ami most Miskolcon: új vezetője lett a színháznak, és önnek mennie kellett.

Krámer György: Azért nem teljesen ismétli meg önmagát az élet. A veszprémi Petőfi Színház akkor kinevezett igazgatója az általa vezetett intézményben gyakorlatilag megszüntette a kortárs táncszínházi műfajt, ami a korábbi igazgató, Vándorfi László teljes anyagi és erkölcsi támogatása mellett az én ottani jelenlétemet indokolta. Itt nem ez történt. Miskolcon egyszerűen lecseréltek.

ÉM: Miért?

Krámer György: Ötperces beszélgetésünk alatt Kiss Csaba igazgató azt mondta, teljesen más színházat szeretne, mint ami eddig itt működött, és teljesen más táncszínházat is. Utóbbit Kozma Attila vezetésével képzeli el. Ezért nem volna szerencsés, ha mindketten itt maradnánk. Hogy ez milyen szempont, például művészi megközelítés-e, ítélje meg mindenki saját maga. Az elmúlt évek előadásainak felét én készítettem, a másik felét az új tánctagozat-vezető. Megvizsgálta-e a döntést meghozó vezetők közül valaki, hogy mi a kettőnk közötti szakmai különbség? Szerintem nem. Nem ismerik az elmúlt kilenc évi munkásságunkat. Alkotó emberként, színpadi előadóművészként is büszke vagyok a koreográfiáimra, egy-egy sikeres színpadi szereplésemre. De arra is büszke vagyok, amit ezen túl tettem a tagozatért: jelentős értéknek érzem a Tánchétvége Miskolcon elnevezésű rendezvénysorozatot, amellyel kinyitottuk a színházat, és elhoztuk ide a kortárs táncművészet színe-javát. Büszke vagyok a Megyejárásra is – három éve lépünk fel rendszeresen táncelőadásokkal a környékbeli településeken. Közönségtalálkozók, szakmai beszélgetések, kiállítások sora van a hátunk mögött. Én ezeket a programokat fontosnak, a tagozat művészi lényegéhez tartozó eredményeknek tartom. És mindezeket nem a színház pénzéből finanszíroztuk, hanem központi támogatásból, amit nekem kellett megszerezni. Ha jól olvastam Kiss Csaba pályázatát, az ilyen akciók, ez a szellemiség nem áll távol attól, amit ő szeretne. De mi abban a progresszió, hogy engem elküldenek, és a helyemre áll az, akinek a fentiekhez semmi köze nincs? Aki az elmúlt években kizárólag a saját koreográfiái elkészítésével foglakozott? Ha tényleg a pályázatban olvasható progresszív változtatás szándéka miatt történt a váltás, akkor azt nagyon meg kellene mondani, hogy az az eddigiekhez képest micsoda.

Volt-e alkalma megkérdezni az igazgatótól, hogy miben nem illeszkedik az ön által képviselt táncszínházi gondolat az ő elképzeléseihez? Mert azért az is lehetséges, hogy a kettő tényleg nem kapcsolható össze.

Krámer György: Lett volna alkalmam, de nem tudtam élni vele. Felkészületlenül ért, amit hallottam. Lebénultam. Bár nem hatalmazott fel rá, hogy beszéljek erről, de Kiss Csaba azt is mondta: lehet, hogy az én elküldésem az egyik legrosszabb a mostani döntései közül. És én azt mondom: igen. Mi lesz a progresszív például abban, hogy a következő évadban egy történetmesélő irodalmi adaptációt visz színre a tánctagozat? Oda nyúlnak vissza, ahol már jártunk! Nem győzött meg, hogy a fejlesztés, a színvonal emelés a váltás valódi oka. Úgy érzem, ez megint egy ócska magyar történet. 

ÉM: Mi lehet akkor a valódi ok?

Krámer György: Nem tudom, hogyan kell ezt szépen megfogalmazni, talán: helyfoglalás. Csak azt tudom, hogy sokat tettem ezért az együttesért, sokszor a saját művészi munkám rovására is.

Mennyire érzi saját életéről is szóló példázatnak a ló legendáját, Holsztomer történetét?

Krámer György: Tetszelegjek azzal, hogy én vagyok a foltos ló, akit Szerpuhovszkoj herceg kényeztet, használ, halálra kínoz, majd vágóhídra ad? Nem állna jól... Nehezen tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy árulás, sandaság van a háttérben.

ÉM: Mihez tud kezdeni ezzel a helyzettel?

Krámer György: Rágódom rajta. Tisztában vagyok vele: a világ elsősorban nem azért van, hogy Krámer György a művészi ambícióit kiélhesse. De ha valamit tudok, az azért úgy van rendjén, hogy a világ rendelkezésére kell bocsátanom.

ÉM: Ezt hol tudja majd ezután megtenni?

Krámer György: Fogalmam sincs. 

ÉM: Semmilyen tervvel nem rendelkezik?

Krámer György: Tervem lett volna, de kizárólag Miskolcra: hogyan kell csiszolni, fejleszteni a meglévő projektjeinket, hogyan kell még nyitottabbá tenni az alkotóműhelyünket, javítani a szakmai színvonalat. Halálosan biztos voltam benne, hogy ez a jó szakmai hitellel rendelkező új vezetés, vevő lesz minderre. El se jutottunk odáig, hogy a terveimet kifejthessem.

Hirtelen az a mondat jut az eszembe, amit öntől hallottam a közelmúltban egy nyilvános beszélgetésben: „az életben eddig mindig, mindenben szerencsém volt”. Nem tudom, ezt a fordulatot is lehet-e így felfogni?

Krámer György: Beszéljünk erről egy év múlva.

Ön olyan emberként távozik, aki tanítványokat hagy itt. Hiszen a tánctagozat alapításánál azt a nem járt utat választották, hogy profi táncosok alkalmazása helyett gyakorlatilag majdnem teljesen kezdőkkel vágtak bele az építkezésbe.

Krámer György: Ez egy tudatos döntés volt. Fontos az alkotói szabadság, de legalább ennyire fontos, hogy közösséget gyúrjak, a velem együtt dolgozó emberek lelkét és technikai tudását felpiszkálva együtt érjünk el valamit. Olyan könnyű lett volna idehívni kiváló szólistákat, nagyszerű balettmestereket, koreográfusokat, átjáróházat csinálni! A nehezebb utat választottuk, és azt gondolom, nem vallottunk szégyent. Még akkor sem, ha szakmai oldalról az együttes technikai tudását mindig is markáns kritika érte. Viszont kisugárzás, színpadi jelenlét szempontjából ezek a művészek az elsők között vannak.

Több korszakra osztható a tánctagozat eddigi programja: a szociografikus, társadalmi ügyekkel foglalkozó előadások után a történetmesélős, irodalmi adaptációs időszak következett, majd az absztrakt előadások. Az szabta meg a művészi programot, hogy technikai értelemben is be kellett vezetni a táncosokat a táncművészetbe?

Krámer György: Én a napsütéses Nyugat-Magyarországról kerültem ide vissza, gyermekkorom helyszínére harmincvalahány év után, egy fejét lehajtó, orrát lógató, reményt vesztett városba. A levegőbe beleszagolva nem is nagyon lehetett volna mást csinálni, mint azt a programot és ezt a fejlődést választani.

Értem én, hogy egy társulatnak fejlődnie kell, és hogy az alkotó művész érdeklődése is változik, de a tánctagozat a művészi pályája egy bizonyos szakaszában pontosan azt tudta, amit a színház egésze nem: felismerhetően és átérezhetően reagált itteni társadalmi problémákra, arra a korszakváltásra, amit a színház és közönsége egyébként közösen élt át. Amikor a tánctagozat artisztikus témákkal kezdett foglalkozni, űr keletkezett…

Krámer György: Azért a színházban is voltak a társadalmi problémákra reagáló előadások a Játékszínben, a Csarnokban, de a nagyszínpadon is, például a Magelli féle előadások, hogy csak ezt említsem... De kétség kívül a tánctagozat történetének első szakaszában ránk sokkal inkább volt jellemző ez a témaválasztás. Úgy mondanám, hogy az útkeresést mutatja, ha váltottunk. Tény, hogy elindultunk az absztrakció felé, de nem volt eldöntve, hogy ez így is marad. A változásokban benne volt a színházcsinálói szempont is: próbáljunk népszerűbben megszólalni, mert nem növekszik a közönségünk.

Mi volt pontosan az elgondolásuk az alapításkor: miért van szükség egy sokkal inkább prózai hagyományokkal rendelkező színházban táncszínházra?

Krámer György: Kortárs táncszínházra mindenhol szükség van. A színháznak ebből a speciális válfajából a magyar állampolgárok zöme nem kap semmit. Árnyalnám egyébként, hogy csupán prózai hagyományokra épül a színház: volt mire alapozni, például Majoros István munkásságára, Galgóczi Judit időszakára, amikor M. Kecskés András itt dolgozott. Hiba lett volna nem folytatni, főleg, hogy Halasi Imre színházvezetői koncepciója teret adott ennek. Kár, hogy nem tudtuk maradéktalanul beváltani az ehhez fűzött akkori reményeket! Többet kellett volna kimozdulni, nagyobbra kellett volna nőni. Van is hiányérzetem: nem voltam eléggé jó menedzser.

Nem úgy van az, hogy mindenhová azt hívják, ami brand, és a többinek, akiket nem márkanév jellemez minimális az esélye?

Krámer György: De. De a brandek nem maguktól alakulnak ki és nem mindig csak az érték számít – brandek, trendek, klikkek, ezekbe kellett volna betörni. Lehet, az én hibám is. Ha nem vonulok vissza a szakmai közéletből, ha nem lesz csömöröm a művészvilágot megosztó vitáktól, a személyes befolyásomat is jobban használhattam volna, a tánctagozat érdekében. De nekem kapóra jött, amikor Halasi Imre idehívott. Úgy éreztem, haza jövök, a béke szigetére.

Mik azok a művészi problémák, amikről ma úgy érzi, foglalkoznia kell ezekkel?

Krámer György: Egyelőre az a legfontosabb személyes művészi problémám, hogy miként csomagolom be a háztartásomat, családomat, és hol fogok kipakolni. A színésznő páromnak is mennie kell a színházból – nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy csomagnak kezeltek minket. Ha lesz rá lehetőségem, az absztrakt táncszínházi irányt folytatnám. És szívesen lennék valami Igazi Alkotóközösség létrehozásának részese – így, nagy kezdőbetűkkel. Ha azokat a fiatalokat, akikkel akkor itt elkezdtem, megint a kezembe kaphatnám, az nagyon jó lenne. Nincs önnél egy időgép?

Bujdos Attila

[email protected]