Kiszámították a világ „szomorú, magányos” végének időpontját

Az elméleti fizikusokat egyik leginkább érdeklő téma, hogy miként keletkezett, s mikor ér véget az egész világegyetem.

A megsemmisülés „egy kicsit szomorú, magányos, hideg helyen” következik majd be – mondja fizikustól szokatlanul költői fogalmazással Matt Caplan, az Illinoisi Állami Egyetem adjunktusa.

Tanúja nem lesz a hosszú búcsúzásnak.

Leginkább úgy gondoltuk – írja –, hogy minden sötét lesz az úgynevezett hőhalálban, mikor az univerzum már csak fekete lyukakból és kiégett csillagokból áll.

Caplan nemrég közzétett dolgozatában némileg módosított képet rajzol elénk. Úgy számol, hogy a halott csillagok a távoli jövőben – százszor billió év, azaz 10¹¹⁰⁰ esztendő múlva – talán megváltoznak, s látványos szupernóvaként robbannak fel.

Azt fejtegeti, hogy mikor a fehér törpék lehűlnek az elkövetkező néhány billió év múltán, egyre halványabbak lesznek, majd jeges, szilárd fekete törpecsillagokká válnak, amelyek már nem világítanak. A csillagok tudottan azért ragyognak, mert a belsejükben termonukleáris fúzió játszódik le.

Caplan tanulmányában – leegyszerűsítve – azzal számol, hogy a fekete törpékben a kvantummechanika mégis megengedi, hogy hosszú időskálán a részecskék energiagátak alatt alagutazzanak, tehát mégis történhet fúzió – bár extrém alacsony rátával.

Így a világegyetem a gravitációs összeomlások következtében

nem „lassan elhaló nyöszörgéssel, hanem irdatlan távolságokban fellobbanó messzi tűzijátékokkal”, szupernovákként égő csillagokkal ér véget.

Addigra a megfigyelhető univerzum e^{10^1100}-nal fog nőni (ahol e körülbelül 2,72) – részletező, pontosabb kifejtés itt olvasható.

Mi marad a nyomában? Az utolsó szupernóva felrobbanása utáni univerzumban Caplan szerint a galaxisok szétszórt, fekete lyukakban „párolognak el”, olyan távol egymástól, hogy egyik sem fogja „látni”, hogy a többi felrobban.

Ezt az időtávot emberi ésszel felfogni lehetetlen. Caplan szerint azonban érdemes szomorkás-szépen a nagyon távoli jövőt vizslatni:

„Saját halandóságunk okán is varázslatos dolog a világegyetem messzi végébe tekinteni. Bármi rossz történjék is, megnyugtathat minket, hogy úgysem számít, ha az entrópia eléri a maximumát.”

Borítóképünk illusztráció