Interjú

2021.06.29. 16:25

Díjlovagló akart lenni az M1 csinos híradósa

Tudom, hogy a tévéseket általában misztikum övezi, de a családom mindig próbált a földön tartani. Még a szikrája sem merült fel nálunk, hogy ez nagy dolog lenne, mert alapvető elvárás volt a teljesítmény – mondja Joó Zsanett.

Hidaskürti Nagy Mátyás

Az M1 híradósával gyermekkori álmairól, a tévés munka nehézségeiről és kulisszatitkokról legutóbbi számában a Vasárnap Reggel hétvégi magazin beszélgetett.

Napról napra láthatjuk a tévéképernyőn híradót vezetni, mégis alig tudunk önről valamit. Hogyan lett híradós?

Éppen Debrecenben tanultam, amikor 12 évvel ezelőtt a Magyar Televízió helyi szerkesztőségébe riportereket kerestek. Jelentkeztem, felvettek és fél évig riporterként dolgoztam, mígnem megkérdezték, lenne-e kedvem híradót vezetni. Ki akartam próbálni magam ebben is, úgyhogy igent mondtam. Később több helyről is megkerestek, például szerepeltem a Balatoni nyárban és helyi magazinműsorokat is vezettem. Így kezdődött a tévés pályafutásom.

Tehát nem gyermekkori álma volt a tévés munka?

Nem, még véletlenül sem, szerintem sosem merült fel bennem, hogy tévében szerepeljek. Gyermekként két hivatásról álmodoztam, gyermekorvos vagy díjlovagló lettem volna szívesen. Mivel szerettem a lovakat, mindenképpen hozzájuk kapcsolódó foglalkozásra vágytam, talán felmerült még bennem a díjugratás és a lovas rendőr is lehetőségként. Pont a napokban gondolkodtam azon, hogy az egyik középiskolai barátnőm beszélt folyton arról, hogy híradós szeretne lenni. Érdekes húsz év távlatából, hogy akkoriban csak valaki más vágyain keresztül hallottam erről a szakmáról.

„Teljesen önálló döntéseket hoztam mindig a pályám kapcsán”

Emlékszik az első szereplésére?

Szerencsére nem volt olyan régen az első híradóm, amit nem is tudom, hogyan éltem túl, nagyon izgultam. Felvétel közben viszont annyi minden történik, hogy nincs idő ilyeneken gondolkodni, és az érzelmeinket is teljesen ki kell zárnunk. Egyébként korábban sem állt távol tőlem a színpad és a szereplés, mert dráma tagozatos gimnáziumban tanultam és rendszeresen jártam szavalóversenyekre. A híradózás persze teljesen más műfaj.

Mit szólt hozzá a családja, hogy tévés lett? Támogatták, vagy inkább féltették ettől a szakmától?

Érdekes, hogy soha nem ültem le senkivel beszélgetni erről, teljesen önálló döntéseket hoztam mindig a pályám kapcsán. Rajtam kívül egyébként senki sem közszereplő a családban, mégis teljesen természetesen kezelték, hogy a tévében szerepelek, és én sem csináltam ügyet belőle. Mindenki végzi a dolgát, ki az irodában, ki az óvodában, én pedig a híradóban. Tudom, hogy a tévéseket általában misztikum övezi, de a családom mindig próbált a földön tartani. Még a szikrája sem merült fel nálunk, hogy ez nagy dolog lenne, mert alapvető elvárás volt a teljesítmény. A szüleink mindig arra buzdítottak minket, hogy hozzuk ki magunkból a legtöbbet, de ránk volt bízva, milyen területen.

Biztosan furcsa lehetett, hogy egyik napról a másikra felismerik az utcán. Hogyan viseli az ismertséget?

Ritkán jönnek oda hozzám az utcán, de alapvetően abszolút nyitott és érdeklődő személyiség vagyok, szívesen váltok pár szót bárkivel, és ezt magánemberként is természetesnek veszem. Ránk egyébként nem nehezedik akkora nyomás, mint a klasszikus celebekre, akiket megállítanak egy-egy fotóra úton, útfélen. A híradózás szerintem olyan műfaj, amely megengedi a távolságtartást, és ezt valamennyire el is várják tőlünk, mert nem a személyiségünk a fontos. Elvégzem a munkámat, a hírekre figyelek, és gondolom, a nézők is ezt teszik.

Hogyan zajlik egy átlagos munkanapja?

Van egy mondás, miszerint guruló kövön nem nő moha, hát mi igazi guruló kövek vagyunk. Gyakorlatilag sosem dőlhetünk hátra, mert a technikának köszönhetően percenkét értesülhetünk a világ újabb híreiről, ebben pedig sosincs megállás. Gondolkodtam is ezen, hogy egy átlagos híradós napomon érzem-e bármikor teljesen felkészültnek magam, de nincs ilyen. Az alvást leszámítva egész nap a híreken tartom a szemem, és így is azt érzem, hogy nem tudok minden történésről. Amikor beülök a stúdióba, még akkor is ránézek a hírfolyamra. Szóval nincs napi rutinom vagy bevált praktikám, amelytől úgy érezhetem, kipipáltam a napi feladatomat, és emiatt szerencsésnek érzem magam. Nem szeretek unatkozni, de ez a szakma nem is engedné meg.

Ez mégiscsak kimerítő lehet. Miből merít energiát?

Nagyon nagy a családom, leginkább velük töltöm az időmet, de még így is kevesebbet vagyok velük, mint szeretnék, mert mindenki elfoglalt. Egyébként szerencsére nincsenek nagy elvárásaim, ha reggel kinyitom a szememet és süt a nap, már annak is örülök, és vidáman indul a napom. Ha még a barátaimra is szánhatok időt, remekül érzem magam. Sajnos az óvodáskori barátnőm külföldön él, a járvány miatt pedig nehezen találkoztunk az utóbbi időben. Most már, remélem, ez is könnyebb lesz.

A híradóban mindig kifogástalan a megjelenése. Magának választja, hogy milyen ruhát és sminket visel?

Szerencsére ezen a téren rengeteg segítséget kapok, ha éppen úgy van kedvem, akár teljesen rábízhatom magam a stylistokra, a fodrászokra és a sminkesekre. De ez csapatmunka, nekem is teljes beleszólásom van abba, hogy mit viselek. Igyekszünk a napszaknak és a történéseknek megfelelően formálni megjelenésemet, és ez így remekül működik.

„Biztos vagyok benne, hogy fogok még logopédusként dolgozni...”

Mivel tartja formában magát?

Hetente többször járok edzőterembe, igyekszem kihozni magamból a maximumot. Emellett szoktam meditálni, hogy szellemileg is fitt legyek. Szerintem ez nagyon fontos a mai világban.

Mi a helyzet a lovaglással?

A családunkban mindenki lovagol, ez közös hobbi, de napi szinten sajnos nincs rá időm mostanában. Gyermekkoromban Mogyoródon tartottunk lovakat, és édesapámmal hétvégente kimentünk hozzájuk. Szeretnék mostanában is többet ülni lóháton, mert nekem ez soha el nem múló szerelem.

Úgy tudom, logopédus végzettsége is van. Miből ered az érdeklődése a szakma iránt?

Az ELTE-n szereztem a második diplomámat, és dolgoztam is kirendelt állami logopédusként, mert nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni. Egyébként egy kedves főiskolai tanárom javaslatára mentem el felvételizni, és rettentő nehéz volt bekerülni, mert erősen szűrik a jelentkezőket. Már a Magyar Televíziónál dolgoztam, amikor felvettek, a munkával párhuzamosan végeztem el az egyetemet. Biztos vagyok benne, hogy fogok még logopédusként dolgozni, mert nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy megtanulhattam ezt a szakmát.

Ahogy az interjú elején is említettem, nagyon rejtélyes, nem enged sok betekintést az életébe. Ez tudatos döntése?

Ha celeb lennék, szerintem mindig tudnék érdekességeket tálalni a külvilágnak, de nem érzem úgy, hogy ez feladatom lenne. Mindig is volt bennem egy jó értelemben vett zárkózottság, mert úgy neveltek, hogy nem az a fontos, miről beszélünk éppen, vagy milyen tárgyak vesznek körül, hanem az, amit leteszünk az asztalra. Mindennap teljes felkészültséggel és odaadással állok ki a kamerák elé, ennél többet nem tudok hozzátenni a munkámhoz és nem is célom. Úgy érzem, nem lenne önazonos, ha magamat helyezném előtérbe.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában