Nézőpont: Bátorságpróba

Kíméletlen tükröt tart elénk a mai nap: a kommunista diktatúra áldozataira emlékezünk. Sokan és sokféleképpen teszik ezt meg (számoljon el ki-ki a maga lelkiismeretével), de a meggyilkoltak, az emberi méltóságuktól, vagyonuktól megfosztottak gyötrelmei fölött nem lehet, nem lenne szabad önző, kicsinyes vitát folytatni. Mégis ebben merül el a méltatlan, szembesülésre képtelen utókor. Nyéki Zsolt jegyzete.

Az Európa történelmét közvetlenül befolyásoló események egészen 1918 januárjáig nyúlnak vissza, ekkor oszlatták fel a formálódó Szovjetunió alkotmányozó nemzetgyűlését a vörösgárdisták, mert nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy azt a bolsevikek tervezték. Elvesztették a választásokat, hát katonákat hívtak, és a sajátjukon kívül az összes pártot törvénytelennek kiáltották ki. Ha nem megy demokratikusan, akkor majd erőszakkal – kimú­lásáig erre a filozófiára épült a rendszer, amelyről William Christian Bullitt amerikai nagykövet jósolta meg 1942-ben, Moszkvában, hogy „vörös amőbaként” folyik majd Európára. Igaza lett, hazánkban is bevált a recept, egészen 1989-ig. Furamód az eszmének ma is vannak hívei, de mielőtt bárki igazán nemes célok lebegtetésével bocsátkozna elvi vitába, vessen egy csendes pillantást a rendszer tragikus hagyatékára. Akkor is, ha volt módja és ideje a konszolidációra, ha az akasztófa árnyékából kiengedte az egyszerű polgárt, amennyiben hajlandó volt elfogadni a „nem lesz bajod, ha hallgatsz” alkut. S mi mást tehetett volna? Még a ’89-es rendszerváltás előtt két-három évvel is elvitte a rendőr, ha szólni, emlékezni, utalni mert szabadságra, szabad választásokra, függetlenségre, ’56-ra.

„Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja” – összegezte véleményét a hiteles orosz író, a Nobel-díjas Szolzsenyicin. Meglátásának igazságát szép hazánkban is láttuk; oly sokáig voltunk lent, hogy nehéz feledni, de az emlékezők két nagy hibát követhetnek el: ha mindenkit, aki e korban élt, az egyszerű munkást és értelmiségit egy kalap alá söprik az előjogokat élvező pártelittel. Ám ugyanilyen hiba általános felmentéssel élni a kort és annak „vasöklű” vezetőit illetően. Néha nagy bátorság kell ahhoz, hogy tükörbe nézzünk, és szembesüljünk azzal, amit látunk. Nincs is meg mindenkiben.

- Nyéki Zsolt -