Nézőpont: Filmvászon és szerelem

Lenyűgözött az egykori Móricz-mozi, a fehér vásznon tucatnyi kortársammal, alig lehettünk túl az 5. életévünkön, tátott szájjal bámultuk, ahogy Dorothy Totó kutyájával elindul Smaragdvárosba. Bednárik Mónika jegyzete.

Hangosan kiabáltunk, hátha így hamarabb megtalálja a Sárgaköves utat, szomorkodtunk a Madárijesztő, a Bádogember és a Gyáva Oroszlán bánatán, és örültünk a szívnek, az észnek és a bátorságnak, majd hazafelé anyukánk kezét szorongatva csak meséltünk és meséltünk… Mesés volt. Azt hittem, a mozi iránti örök szerelem itt eldöntetett.

Tinédzserként már a Krúdy-­mozi volt a törzshely. Akár kötelező iskolai filmvetítésre, akár „randimozi” miatt léptem be a filmszínház ajtaján, elfogott valami különös várakozás. Mindig és ugyanúgy azt a varázslatot vártam, ami gyermekként a piros bársonyszékhez szögezett, s le nem vettem a tekintetemet a hatalmas kivetítőről. Aztán lassan a csámcsogók, szürcsölők birodalmává vált a nézőtér, s morzsáról morzsára lemorzsolódtak a nézők, a filmbirodalom falai omladoztak és ledőltek.

Akkor már érezhetően egyre távolabb kerültem a cinemavilágtól, és – őszinte leszek – a multiplexek csak mélyítették a távolságot. Utolsó ottani „élményem”: hét néző, ordító, harsogó, élvezhetetlen hang, s ma már a film címére sem emlékszem, csak egy szomorú felnőttre, aki úgy érezte, nincs varázslat. Mese, illúzió volt Óz világa.

Optimizmusom visszatérni látszik, a Krúdy tud majdnem olyan lenni, mint a régi. Jó volt ülni a bársonyszékben, s még az a tény sem csorbított az élményen, hogy feliratos filmre vettünk belépőt. Még nem lángol, de lehet belőle szerelem…

- Bednárik Mónika -