A pólósok pólósa

2020.05.16. 09:00

A pólósok pólósa-szavazás, 3. rész, Montreal aranycsapata

Több okból is sporttörténelmi jelentőségű vízilabdatornának adott otthont 1973 szeptemberében a belgrádi Tasmajdan uszoda. Ez volt a sportág első világbajnoksága, amelyet ráadásul veretlenül nyert meg válogatottunk. Ezzel megkezdődött a magyar vízilabda harmadik aranykora. – A pólósok pólósa-szavazás, 3. rész.

Török László

 

A magyar vízilabdasport a megelőző években is a világ élvonalába tartozott, nemzeti csapatunk azonban az 1964-es olimpia óta semmilyen világversenyen nem tudott aranyérmet szerezni. Pedig szuperpólósok alkották az együttest. A két kapus, Molnár és Cservenyák is világklasszis volt, dr. Konrád Ferencnél nagyobb góllövőt az idő tájt nem lehet találni, Sárosi László volt az ész, a művész. A szuper adottságokkal és tudással rendelkező két óriást, Szívóst és Faragót pedig senkinek sem kell bemutatni, akik nyitott szemmel és füllel élnek a világban.

Viszont hiába voltak ők legalább olyan jó játékosok, mint a szovjet Kabanov, Dreval vagy Dolgusin, az ősi nagy ellenfél egyvalamit tudott jobban: győzni. Ezt kellett megtanítani a mieinknek az akkor kinevezett szövetségi kapitánynak, Gyarmati Dezsőnek. Gyarmati régóta és nagyon akarta ezt a posztot, úgy érezte, tud újat hozni a medencék világába. Bár az első lépése nem aratott egyértelmű sikert. Segítőjének régi csapattársát, barátját, dr. Kárpáti Györgyöt választotta. A mindig, mindenhol suttogó kétkedőknek azonban hamar befogták a szájukat. Gyarmati volt a szigorú, a megfontolt, aki egyesek szerint túl sokat vacillált, és remekül kiegészítette őt a mindig könnyed, tréfálkozásra kapható Kárpáti, aki képes volt egyetlen mondatával oldani a feszültségeket.

Gyarmati nem játszotta el az új seprű szerepét, nem kezdett nagytakarításba. Nem is lett volna miért. A társaságot szinte egyben hagyta. Csak Ballát, a Fradi védőjét hozta be az együttesbe, no meg – általános megrökönyödésre – az OB II-ben játszó ismeretlen szegedi egyetemistát, „valami” Csapót. Úgy tervezte, hogy a hatalmas termetű „hegylakót” a két szuperpólós, Szívós és Faragó tehermentesítésére építi be a válogatottba.

A világbajnokságon a legjobb hat között körmérkőzéssel döntötték el az érmek sorsát. Arra mindenki nagy tételben fogadhatott, hogy a magyar–szovjet csata alapvetően befolyásolja majd az első hely sorsát. Nos, ezen a találkozón – hosszú évek után – ezúttal mi nyertünk, 5–4-re. Az újonc Csapó Gábor három gólt szerzett. Végre – kilenc aszályos év után – aranyérmet ünnepelhettünk!

Egy évvel később, a bécsi Európa-bajnokság valóságos diadalmenet volt. A Jugoszlávia elleni döntetlent kivéve valamennyi mérkőzését megnyerve lett kontinensbajnok az együttes, amelynek összetétele a korábbihoz képest egyetlen helyen változott: Horkai György, a BVSC szupergyors pólósa került be, és hosszú esztendőkön át ki sem lehetett robbantani.

A csodacsapat az Európa- és a világbajnokságot követően nagyon vágyott arra, hogy tizenkét év után újra olimpiai arannyal is büszkélkedhessen. Igaz, az együtt eltöltött három esztendő nyomot hagyott játékoson, kapitányon egyaránt. Dr. Görgényi István egy riportban úgy fogalmazott, ahogy közeledtek az ötkarikás játékok, egyre nehezebben tudta követni Gyarmati gondolatmenetét. Előfordult, hogy este még úgy váltak el, fix embere a csapatnak, de reggelre már másként gondolta a szakvezető.

Gyarmati pedig egy régi interjúban arról panaszkodott, akkoriban több játékosa egy életre megorrolt rá, mert kihagyta őket. Hiába volt a tizenkettedik vagy a tizenharmadik szinte ugyanolyan jó, nem vihetett mindenkit Montrealba. Így maradt itthon a korábbiak közül Bodnár, Görgényi, Kásás és Magas is. A helyükre Gerendás, Sudár és Kenéz került. Gyarmati megint jól választott, amit a következő évek bizonyítottak, különösen Sudár és Gerendás esetében. De szükség volt a kapitány rafinériájára is. Meghívta Budapestre edzőtáborozni az akkor nagyon jó képességű román válogatottat az olimpia előtt. Sokan nem értették, egy potenciális ellenlábast miért kell „felhozni” a mieink nyakára egy világtorna előtt, de megint. Gyarmatinak lett igaza.

Az olimpián az egymás elleni mérkőzésen tényleg nehezen, csak 9–8-ra győztünk, de az általunk „felkészített” román válogatott a csoportkörben kiejtette a nagy mumus Szovjetuniót, amellyel így nem volt gondunk a továbbiakban. Legnagyobb ellenfelünknek az olaszok ígérkeztek. Vezettek is ellenünk még a harmadik negyed végén is. Roppant módon vigyáztak arra, hogy Szívós és Csapó még véletlenül se tudjon kapura lőni. Ezért az utolsó szünetben Gyarmati félrehívta Faragót, és utóbb így mesélte el nekem kettejük beszélgetését: „Tonó! Látod, hogy sem Pisti, sem Dudi nem tud lőni, olyan szorosan őrzik őket. Ezért maradj egy kicsit hátrább, és ha megkapod a labdát a kaputól hat méterre, gondolkodás nélkül tüzelj. Ha nyolc méterre, onnan is, de ha netán tíz méterre vagy, akkor se habozz. Faragó visszakérdezett.” „És ha nem lövöm be?” „Akkor nekem otthon felmondanak, karóba húznak, elmondanak mindenféle senkiházinak. Neked azonban semmi bajod nem lesz, elvégzed az állatorvosi egyetemet, és életed végéig gyógyítod a kutyákat, macskákat és aranyhörcsögöket.”

A lényeg, hogy 6–5-re legyőztük az olaszokat – Faragó négy góljával! Ja, és olimpiai bajnokok lettünk!

A hetvenes évek csodacsapatának tagjai ma is rendszeresen összejönnek az egykori BVSC-pólós Gém Zoltán lakásán. Ott van az utánozhatatlan humorú Molnár, valamint Cservenyák, Magas, Faragó, Gerendás, Horkai, Kásás, és ott volt mindig Szívós Pisti is. Olykor még egy-két taggal bővül a társaság, és pazar rakott krumplit eszünk. Rendre engem is meghívnak. Én csak hallgatom a történeteket, és újra átélem a magyar vízilabda harmadik aranykorát, amelyet a nevezett (öreg)srácoknak köszönhetünk.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában